16. This is me.

 Igazából megígértem az extra hosszú fejezetet de előjött a gonosz énem ami azt mondta hogy nem érdemlitek meg, mert nem írtok kritikát, ezért a következő fejezet tartogatja majd azt amit már olyan régóta vártok. :)

Azt akartam, hogy Damon reagáljon arra, hogy megcsókoltam, de azon kívül, hogy viszonozta, nem tett semmit.  Egyszerűen beültünk a kocsiba, és én szótlanul vártam, hogy mondjon vagy tegyen valamit. Pedig nem úgy néz ki, mint aki meg akar szólni. Annyira kétségbeesettnek érzem magam, nem tudom mit fog mondani, ha egyáltalán megszólal még a mai nap folyamán. Kínosnak éreztem a csöndet, mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit. A torkomban egy gombócot éreztem, és féltem remegne a hangom, ha megszólalnék, így inkább a csöndet választotta,

-          Néhány nap múlva, alapítói bál lesz – szólalt meg végre, én pedig majdnem elnevettem magam kínomban.

-          Ez egy Damon féle, burkolt meghívás volt? – kérdeztem meg végül gúnyos hangon, megtoldva egy fél mosollyal.

-          Igazából azt gondoltam, hogy ez után a mondat után elkezdesz áradozni róla, és én majd leszűröm, hogy van e kísérőd, és ha úgy ítélem, meg hogy nincs, akkor, de csak is akkor hívlak el. De úgy látszik, elszámoltam magam szóval kénytelen leszek nyíltan megkérdezni. Volna kedved velem jönni, mint partnerem?

-          Szívesen – bólintottam rá.

Megint csönd lett a kocsiban, de szerencsére, alig néhány perc múlva megérkeztünk egy hangulatos olasz étteremhez. Damon leparkolt, és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és belém karolva sétáltunk be. Egy pincér azonnal az asztalhoz vezetett minket, a kezünkbe adott egy-egy étlapot, és magunkra hagyott.  Hamar megtaláltam mi az, amit szeretnék, és ahogy elnéztem Damon is. Az asztal sarkára fektettük az étlapokat, majd egymásra néztük.  Olyannyira elfeledkeztem magamról, hogy már csak azt vettem észre, hogy teljesen körbevesz a szeméből áradó kékség. Elmosolyodtam, ez olyannyira a régi időkre emlékeztetett. Azokra a pillanatokra, amikor mindketten meglógtunk a kötelezettségeink elől és csak beszélgettünk, vagy sétáltunk, élvezve a másik által nyújtott nyugodt, boldog és szerelmes pillanatokat. Szeretném visszahozni azt az időt, mert mi nem csak egy pár voltunk, hanem a másik bizalmasa is. A mi kapcsolatunk olyan harmonikus volt, szinte alig veszekedtünk, mert úgy ismertük a másikat, mint a saját tenyerünket. És bár utálom megszakítani ezt az idillikus pillanatot, muszáj beszélnünk, arról hogy ő mit érez, mert azt hiszem én ezt már elég nyíltan kifejeztem a bejárati ajtómban.

-          Damon – kezdtem bele, de nem tudtam végigmondani, amit akarok, mert megjelent egy fiatal pincérlány, és a szavamba vágott.

-          Mit hozhatok? – fordult felém egy hatalmas mosollyal, ami hamar leolvadt az arcáról, amikor szembe találta magát a gyilkos pillantásommal. Kezdetnek talán egy 1860-as évjáratú Rocca Delle Macíe - Chianti Classico is megteszi – válaszolt Damon helyettem.

-          Édes, félédes, száraz? – érdeklődött a pincérlány, akinek pillanatok alatt visszatért a mosolya.

-          Édes – válaszoltam Damon kérdő pillantására. Ő elmosolyodott és bólintott a pincérlány felé. Régen, amikor még emberek voltunk, ez volt a kedvencem, ő nem igazán kedvelte azt a fajtát, pláne nem édesen, most mégis ezt rendelt, anélkül hogy tudná, én vagyok az Maria.

-          Értem, előételnek rendelnek valamit? – nemet intettem a fejemmel, így máris folytatta. – Akkor milyen főételt hozhatok?

-          Nekem egy Busecca alla casalinga lesz – rendelt Damon, tökéletes olasz kiejtéssel.

-          Én pedig egy Risotto al Basilico –t kérnék – toldottam meg a rendelésem egy, az előzőnél sokkal barátságosabb pillantással.

-          A bort azonnal hozom, de az ételre még várni kell egy kicsit – mosolygott még egyszer ránk a lány aztán (végre) lelépett.

-           

***

Csalódott voltam, de még mennyire. Az este remekül sikerült, rengeteget meséltünk a gyerekkorunkról, vicces emlékeinkről, de kettőnkről egy szó sem esett. Hiába vártam, hogy Damon felhózza a csók dolgot, nem tette. Én megadtam neki a kezdőlökést, de ő nem élt vele, így bármilyen fájdalmas is, be kell ismernem, nem sikerült őt visszahódítanom. Lehet, hogy az ő szíve már másé, lehet, hogy már nem is akar szeretni senkit. Az élet kemény leckét adott neki, és bár ő próbált vissza vágni, alul maradt a küzdelemben. Ahogy én is.

Már nem vártam ara hogy bármit is mondjon, csak annyit akartam, hogy érjünk már haza, hadd bújjak be az ágyamba, és hadd sírjam át az éjszakát.

Negyed óra múlva leparkoltunk a Salvatore ház előtt. Damon most is kinyitotta nekem az ajtót, de még kiszállni is segített. Szó nélkül kísért a bejárat ajtómig, majd ott meg állt.

-          Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam – mosolyogtam rá, majd adtam egy puszit az arcának jobb felére, és besétáltam a lakásban.

Még a lépcső közepén sem jártam, amikor kitört belőlem a hangos zokogás. A szobámba érve pedig őrült módjára kezdtem letépni magamról a ruháimat, botladozva besiettem a fürdőszobába, majd a zuhany alá álltam. Hosszú-hosszú ideig folyattam magamra a forró vizet, miközben a zuhanytárcában kuporogtam.

Sirattam magamat. az összetört szívemet, az elvesztett álmaimat, az emlékeimet, és mindent, amit magam mögött hagytam. Úgy éreztem nincs miért élnem, hogy már semmi sem fontos. Már ott tartottam, hogy megfogadtam magamban, én bizony holnap reggel kisétálok a napra mindennemű lapis lazuli ékszer nélkül és leégek, amikor felvillant előttem Elijah arca.

Szinte láttam magam előtt azt a helytelenítő fintort, amit akkor szokott vágni, ha nem ért velem egyet. Ez a pillanatnyi képzelgés elég volt ahhoz, hogy szédelegve felálljak, é rendesen megmosakodjak. Lassú mozdulatokkal szappanoztam be magam, és ugyanilyen lagymatag stílusban mostam meg a hajam is.  Mire kiléptem a fürdőszobából, a sírásra csak a hüppögésem emlékeztetett.

Úgy ahogy voltam, csurom vizesen átsétáltam a gardróbomban, és csak ott törölköztem meg.  Életemben először, unottan kutatgattam a ruháim között, aztán kiszúrtam egy fekete mini ruhát. Kihúztam a ruhakupac alól, kerítettem hozzá egy magas sarkú csizmát, és gyors magamra kaptam. A tükörbe nézve meg kellet állapítanom, úgy nézek ki, mint egy luxuskurva. Nem sokkal később ár beszárított és kivasalt hajjal ültem a fésülködő asztalom előtt. Próbáltam sminkel eltűntetni a sírás nyomait, de végül annyi festéket kentem az arcomra, hogy az már ijesztően eltért az én stílusomtól. A kis szelencémből előkaptam egy lapis lazuli karkötőt és egy hozzá passzoló gyémánt nyakéket. Egy kék kistáskába beledobtam egy karót a mobilom, egy kis verbénát és némi pénzt, és máris indulásra kész voltam.

Az órára pillantva, meglepődve láttam, hogy már éjfél is elmúlt, de nem törődtem vele. Átsétáltam a Salvatore panzióhoz és kopogás nélkül benyitottam. Az ajtóból remek rálátásom volt a nappalira ahol nem csak Katherine, Damon, Stefan, Elena és Elijah volt hanem Alaric, Jeremi, Caroline, Tyler, Bonni is.

-          Értsétek már meg, ez az egyetlen esélyünk. Új alkut kötöttem Elijah-val, fogadjátok el! –kiáltott fel Elena bosszúsan. A többiek dühösen meredtek rá, engem pedig továbbra sem vett észre senki. Így hát hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Erre már persze mindenki rám kapta a tekintetét és zavarodottan néztek rám.

Mielőtt bárki reagálhatott volna, vámpír sebességgel futottam végig a kis folyosón, és nagy lendülettel ugrottam rá Elijahra. A csípője körül összefontam a lábam, és erősen a nyakába kapaszkodtam. Ő, hogy megtartson, a fenekem alá nyúlt, és nem törődve a többiek döbbenetével a nyakamba csókolt.

-          Hiányoztál! Az örökkévalóság túl hosszú nélküled – búgtam csábító hangon, és az arcomat az ő arához dörgöltem.

A szobában döbbent csend uralkodott, és mindenki úgy nézett ránk, mintha szellemet láttak volna. Hosszú percekig csönd volt, csak két halk koppanás hallatszott, amikor Elijah letett, és a csizmám sarkai a padlóhoz értek.

-          Amaria? – törte meg a csendet Caroline.

-          Igazából Maria Hope a nevem – mosolyogtam rá, mire Damon és Stefan egyszerre hördült fel. Katherine-ből pedig egy gonosz kis kacaj szakadt ki.

15. Friend?!

Sziasztok!
Bocsi hogy ilyen sokat késtem, de volt még egy év végi hajtás, valamint egy dráma vizsgám. Mellesleg nem valami lelkesítő az hogy alig kapok egy-két kritikát, és egyedül ebi az aki tényleg mindig lelkesít... Szóval kérlek titeket hogy írjatok kritikát, 19 rendszeres olvasó mellet ez azt hiszem nem olyan hatalmas kérés.

A következő négy napban, teljesen maga alá temetett a bűntudat. Szinte csak vegetáltam, ettem, ittam, aludtam és dolgoztam. Sem kedvem, sem erőm nem volt hozzá hogy a történteken gondolkozzak. Ugyan ráébredtem, hogy sorba csapom be a szeretteimet, és hogy lassan eljutok arra a szintre, hogy még én is undorodom magamtól, mégsem tettem semmit.  Nem válaszoltam Damon hívására, és ha a korházba jött be érdeklődni, a recepción mindig kimentettek.

Talán Elijah-nak igaza volt. A bosszú nem kifizetődő. De hát őt is a bosszú hajtja!

Ja, és mi lett belőle….

Ó, na, ne! Már megint kezdem az önsajnálatot. Nem érdekel. Megölöm Katherine-t és Niklaus-t azután pedig új életet kezdek. Vagy Damon-el, mint egy pár, vagy Elijah-val, mint legjobb barátok. Istenem ez, de gázul hangzik…

Talán hagynom kéne ezt az egészet. El kéne innen tűnnöm, el kéne felejtenem Damon-t, Stefan-t, Elijah-t és…

-          Ó a rohadt életbe már! – káromkodtam el magam. Az utóbbi időszakban túl sokat vitatkozom magammal.

Dühösen vettem a tollat újra a kezembe és igyekeztem újra a jelentésemre koncentrálni. Néhány napja „állattámadás” volt, és az anyám, a sheriff parancsára erről külön jelentést kell írni a rendőrség számára. Pff, mintha nem tudnám, hogy a jelentés a Tanács számára kell.

Szinte már örömmel vettem, hogy megszólal a csengő, ami kiragad a borús gondolataim közül. A pénztárcámat felkapva az íróasztalom sarkáról, elindultam a hall-ba. Az órámra pillantva pedig el kellet könyvelnem magamban, hogy már tényleg ideje volt, hogy meghozzák a kajámat.

Nagy lendülettel kinyitottam az ajtót, ahol nem várt meglepetés fogadott. Kicsit bambán pislogtam az előttem álló Damon-ra aki a kínai kajámat tartalmazó dobozt szorongatta.

-          Újabban visszaszoktál a gyorskajára? – vigyorgott az arcomba.

-          Damon… Te meg mit keresel itt? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.

-          Megláttam a futár srácot, kifizettem, cserébe ide adta a dobozokat és becsöngettem, hát így. – magyarázta mintha egy hülyéhez beszélne.

-          Jó, de miért? – kíváncsiskodtam tovább.

-          Mert az utóbbi időben feltűnően kerülsz, és nem tudom miért. Eddig elég jól kijöttünk egymással, már kezdtünk elég jó… barátok, lenni. Szóval kérdem én, miért? – ráncolta a szemöldökét. Istenem, ez a nézés, régen is így nézett rám, akkor, amikor nem hagytam, hogy elmondja a szüleinknek, hogy mit érzünk egymás iránt. Bár, akkor ő győzött…

-          Azért mert mi nem lehetünk barátok… - dünnyögtem.

-          Továbbra sem értem miért.

-          Mert… mert…mert… - kerestem a szavakat, de nem találtam. Így inkább, pillanatnyi elmebajomnak engedelmeskedve, közelebb léptem hozzá, és egyszerűen csak megcsókoltam. Már épp elhúzódtam volna, amikor megéreztem az egyik kezét a derekamon. Halványan érzékeltem a dobozok zuhanását, és hogy biztos legyek abban, hogy a kajám a földön landolt, a másik kezét megéreztem a tarkómon. Szorosan simultam hozzá, és bőszen imádkoztam magamban, hogy ennek a pillanatnak sosem legyen vége. Mégis, néhány pillanat múlva szétváltunk, de a derekamat még mindig nem engedte el. Szorosan ölelkezve, és a homlokunkat összetámasztva álltunk az ajtóban. Próbáltam olvasni a szeméből, de ott nem találtam mást csak végtelen kékséget.

-          Mivel úgy néz ki, kínait ma már nem eszel, akár el is mehetnénk valahova vacsorázni – mosolyodott el végül, de még mindig nem tudtam mit gondoljak. – Egy üveg bor mellet pedig megbeszélhetjük, miért is vagy ilyen pocsék barát.

Nem tehetek róla, de elnevettem magam. Damon számomra egy örökre szóló rejtvény, olyan, amit sosem tudok majd teljesen megfejteni. Bólintottam egyet és rámosolyogtam.

-          Gyorsan átöltözök és mehetünk.

Felszaladtam a lépcsőn, és besiettem a gardróbomba. Amint beléptem a figyelmem a legújabb szerzeményem felé fordítottam.

-          Tudtam, hogy meg kell, téged vegyelek – suttogtam áhítatosan a selyemruhának.

Elégedetten végigmértem a királykék anyagot, amit tenyérnyi, hímzett, színes virágok, valamint egy mell alatti öv díszített. Gyorsan magamra kaptam, a polcról pedig egy piros, lábujjas szandált vettem le, sietősen bekapcsoltam a bokámon, majd a fürdőbe siettem. A hajamat az egyik oldalt feltűztem egy vörös rózsával, aztán betűztem a fülbevalómat, a nyakamba akasztottam a nyakláncom, a csuklómra húztam a ruhához illő karkötőim és egy kistáskát felkapva kezdtem el bepakolni a legszükségesebbeket. Épp a mobilom volt a kezemben, amikor az elkezdett rezegni. A kijelezőre pillantva azonban megállt bennem az ütő. A kijelzőn Elijah neve villogott, idegesen kattintottam a megnyitás gombra, és határtalan megkönnyebbüléssel olvastam el az egyszavas SMS-ét.

Felébredtem! 

Ama ruhája:

14. Cry

-          Szia, Stefan!

Sosem hittem abban, amikor valahol azt olvastam vagy éppen hallottam, hogy a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Pedig jelen pillanatban ez elég kifejező mondásnak tűnt. Nem tudtam mit mondhatnék, hogy magyarázhatnám el a helyzetet. Életemben először totális csődtömegnek éreztem magam. Egy hangocska azt suttogta a fülembe, hogy talán őszintének kellett volna lennem és az elején, mikor mindenre ráébredtem, szólnom kellett volna neki és Damon-nek, de tudtam, a tervem jó volt. Nem szólni nekik a legjobb döntés volt. Jó érzés, amikor a háttérből irányíthatod a szálakat és bár a főszereplők nem tudják, neked megmarad a tudat, hogy titokban is, de segítettél. Nos, nekem éppen ez volt a tervem… ami lássuk be most dőlt össze.

Kínomban a szakadt zacskót kezdtem el szorongatni, minek hatására az zörgő hangokat adott ki. Mindketten zavartan szemléltük egymást, mire én rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nekem kéne magyarázkodni, de továbbra sem tudtam, hogy mit is kéne mondanom.

-          Maria – nyögte ki végül Stefan, és egy szempillantás alatt, előttem állt. Meg akart ölelni, de é elhúzódtam.

-          Szívesen megölellek Steff, de előbb hadd öltözzek át – mosolyogtam rá, aztán egy szempillantás alatt az emeletre suhantam.

Gyorsan magamra kaptam egy puncs színű fölsőt és egy fehér nadrágot, a lábamra egy egyszerű, flitteres balerina cipőt, majd a hajamat, ami szerencsére nem lett véres, egy hajráffal hátrafogtam. A fürdőben egy gyors pillantást vetettem magamra, miközben kezet mostam, és így a sminkemet is sikerült leellenőriznem.

Ismét vámpírsebességgel haladtam, és egy szempillantás alatt, Stefan nyakában csüngtem. Percekig szorosan öleltük egymást mire végre elengedtük a másikat.

-          Annyi mindent el kell neked mesélnem Steff, remélem, adsz rá esélyt, hogy mindent elmagyarázzak – bámultam rá kiskutya szemekkel.

-          Máris belekezdhetsz – válaszolt kedélyesen.

-          Nos, az egész akkor kezdődött, amikor egy nap Damon megalázott, az erdőbe siettem és akkor találkoztam Elijah-val azután pedig…

Órákig meséltem a történetemet, és sokszor volt, hogy elakadtam, de folytattam. Stefan megértő volt velem, és nem szolt közben, de amikor a szomorúbb pillanatokhoz értem, bátorítólag megszorította a kezem, vagy végigsimított az arcomon.

-          Nos, úgy nagyjából ennyi lenne – fejeztem be.

-          Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. És Istenemre, soha nem örültem még ennyire, mióta vámpír vagyok – nézett rám egy kicsit meghatódott és szeretetteljes pillantással.

-          Jaj, édesem, – öleltem meg ismét – annyira szeretlek Stefan, el sem tudom mondani mit, jelentesz számomra.

-          Remélem az én mesém után is ezt fogod mondani… - komorodott el.

-          Ebben biztos lehetsz Steff, semmi olyat nem tudsz mondani amivel, megutálhatnálak – bíztattam őt egy kedves mosollyal.

-          Azon az éjszakán amikor Katherine-t tőrbe csalták, Damon és én összevesztünk. Engem hibáztatott, én pedig egyet értettem vele, mégis együtt indultunk neki megmenteni őt. A kocsist leszereltük és már ki is nyitottuk a hintót, amikor ránk lőttek. Később kiderült, hogy az apánk volt az, inkább látott minket holtan, mint vámpírként. Azt akarta, hogy mindenki azt higgye, hogy a vámpírok elleni küzdelemben, hősként haltunk meg… Nem bírta volna elviselni azt a szégyent, amit- szerinte- a nevére hoztunk. Csakhogy Katherine vére volt a szervezetünkben. Így egy nappal később, vámpírként keltünk fel. Emily várt ránk, elmondta, hogy Katherine a sírba van és nem sikerült őt megmenteni. Ma már tudjuk, hogy hazudott, és abban reménykedett, nem akarunk majd Katherine nélkül élni… Az után odahozott hozzánk egy lányt, hogy igyunk a véréből, ami által az átváltozás végleges lehetett volna. Damon nem akart Katherine nélkül élni, nekem viszont megfordult a fejemben, de mégsem tettem. Éjszaka elmentem meglátogatni az apám, de dühös lettem rá és megöltem. Az ő halála után döbbentem rá, hogy nem akarok egyedül maradni, így Damon-t is rávettem arra, hogy igyon. Az én hibám hogy vámpír lett… a vámpírrá válásom után azonban, már semmi sem volt ugyanaz. Damon eltűnt, én pedig szörnyű vérengzésbe kezdtem. Ekkor jött Lexi…

Stefan szintén sokáig mesélt, és én szinte az egészet végigbőgtem, miközben szorosan mellé kuporodtam és a fejemet a mellkasára hajtottam. Az ő története után sokáig csendben voltunk, mire én kibontakoztam az öleléséből.

-          Mindig te voltál a legjobb barátom, és talán még annál is több. Úgy szeretlek, mint az édestestvéremet, és soha nem lehetek neked elég hálás. Örökké fájlalni fogom, hogy én nem lehettem ott a legnehezebb pillanatokban veled. De most itt vagyok, és megmentem Elena-t, nem hagyom, hogy elveszíts még egy embert. Te túl jó vagy ennek a világnak, és csak a boldogságot érdemled. De ahhoz hogy túljussunk ezen, nem hagyhatom, hogy elrontsd a tervem. Éppen ezért nagyon-nagyon sajnálni fogom, a mit teszek… - a zsebemből előhúztam egy kis, sárgás fiolát, amiben egy ős, Elijah vére volt. Gyorsan megittam és Stefan szemébe mélyedtem.

-          Ria… - szólalt megy zavartan és egy kissé gyanakvóan, miközben próbált elhajolni

-          Azt akarom – fogtam két kezemben az arcát és mélyen a szemébe néztem – hogy felejts el mindent, amit az elmúlt órákban beszéltünk. Azt akarom, hogy csak arra emlékezz, hogy vadászni voltál, és megettél egy-két mókust. Ma nem találkoztál, és nem is beszéltél velem. De szeretném, ha tudnád, ha éreznéd ott belül, hogy én veled vagyok, hogy segíteni fogok, akarom, hogy tudd, szeretlek. És kérlek, ha oda jutunk, majd bocsáss meg nekem, de áldozatokat kell hoznom – a végére már felzokogtam, de végigmondtam. reménykedtem benne, hogyha ennek az egésznek vége lesz, visszaadhatom neki ezt az emléket, és majd megbocsát nekem…

Ama ruhája: