16. This is me.

 Igazából megígértem az extra hosszú fejezetet de előjött a gonosz énem ami azt mondta hogy nem érdemlitek meg, mert nem írtok kritikát, ezért a következő fejezet tartogatja majd azt amit már olyan régóta vártok. :)

Azt akartam, hogy Damon reagáljon arra, hogy megcsókoltam, de azon kívül, hogy viszonozta, nem tett semmit.  Egyszerűen beültünk a kocsiba, és én szótlanul vártam, hogy mondjon vagy tegyen valamit. Pedig nem úgy néz ki, mint aki meg akar szólni. Annyira kétségbeesettnek érzem magam, nem tudom mit fog mondani, ha egyáltalán megszólal még a mai nap folyamán. Kínosnak éreztem a csöndet, mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit. A torkomban egy gombócot éreztem, és féltem remegne a hangom, ha megszólalnék, így inkább a csöndet választotta,

-          Néhány nap múlva, alapítói bál lesz – szólalt meg végre, én pedig majdnem elnevettem magam kínomban.

-          Ez egy Damon féle, burkolt meghívás volt? – kérdeztem meg végül gúnyos hangon, megtoldva egy fél mosollyal.

-          Igazából azt gondoltam, hogy ez után a mondat után elkezdesz áradozni róla, és én majd leszűröm, hogy van e kísérőd, és ha úgy ítélem, meg hogy nincs, akkor, de csak is akkor hívlak el. De úgy látszik, elszámoltam magam szóval kénytelen leszek nyíltan megkérdezni. Volna kedved velem jönni, mint partnerem?

-          Szívesen – bólintottam rá.

Megint csönd lett a kocsiban, de szerencsére, alig néhány perc múlva megérkeztünk egy hangulatos olasz étteremhez. Damon leparkolt, és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és belém karolva sétáltunk be. Egy pincér azonnal az asztalhoz vezetett minket, a kezünkbe adott egy-egy étlapot, és magunkra hagyott.  Hamar megtaláltam mi az, amit szeretnék, és ahogy elnéztem Damon is. Az asztal sarkára fektettük az étlapokat, majd egymásra néztük.  Olyannyira elfeledkeztem magamról, hogy már csak azt vettem észre, hogy teljesen körbevesz a szeméből áradó kékség. Elmosolyodtam, ez olyannyira a régi időkre emlékeztetett. Azokra a pillanatokra, amikor mindketten meglógtunk a kötelezettségeink elől és csak beszélgettünk, vagy sétáltunk, élvezve a másik által nyújtott nyugodt, boldog és szerelmes pillanatokat. Szeretném visszahozni azt az időt, mert mi nem csak egy pár voltunk, hanem a másik bizalmasa is. A mi kapcsolatunk olyan harmonikus volt, szinte alig veszekedtünk, mert úgy ismertük a másikat, mint a saját tenyerünket. És bár utálom megszakítani ezt az idillikus pillanatot, muszáj beszélnünk, arról hogy ő mit érez, mert azt hiszem én ezt már elég nyíltan kifejeztem a bejárati ajtómban.

-          Damon – kezdtem bele, de nem tudtam végigmondani, amit akarok, mert megjelent egy fiatal pincérlány, és a szavamba vágott.

-          Mit hozhatok? – fordult felém egy hatalmas mosollyal, ami hamar leolvadt az arcáról, amikor szembe találta magát a gyilkos pillantásommal. Kezdetnek talán egy 1860-as évjáratú Rocca Delle Macíe - Chianti Classico is megteszi – válaszolt Damon helyettem.

-          Édes, félédes, száraz? – érdeklődött a pincérlány, akinek pillanatok alatt visszatért a mosolya.

-          Édes – válaszoltam Damon kérdő pillantására. Ő elmosolyodott és bólintott a pincérlány felé. Régen, amikor még emberek voltunk, ez volt a kedvencem, ő nem igazán kedvelte azt a fajtát, pláne nem édesen, most mégis ezt rendelt, anélkül hogy tudná, én vagyok az Maria.

-          Értem, előételnek rendelnek valamit? – nemet intettem a fejemmel, így máris folytatta. – Akkor milyen főételt hozhatok?

-          Nekem egy Busecca alla casalinga lesz – rendelt Damon, tökéletes olasz kiejtéssel.

-          Én pedig egy Risotto al Basilico –t kérnék – toldottam meg a rendelésem egy, az előzőnél sokkal barátságosabb pillantással.

-          A bort azonnal hozom, de az ételre még várni kell egy kicsit – mosolygott még egyszer ránk a lány aztán (végre) lelépett.

-           

***

Csalódott voltam, de még mennyire. Az este remekül sikerült, rengeteget meséltünk a gyerekkorunkról, vicces emlékeinkről, de kettőnkről egy szó sem esett. Hiába vártam, hogy Damon felhózza a csók dolgot, nem tette. Én megadtam neki a kezdőlökést, de ő nem élt vele, így bármilyen fájdalmas is, be kell ismernem, nem sikerült őt visszahódítanom. Lehet, hogy az ő szíve már másé, lehet, hogy már nem is akar szeretni senkit. Az élet kemény leckét adott neki, és bár ő próbált vissza vágni, alul maradt a küzdelemben. Ahogy én is.

Már nem vártam ara hogy bármit is mondjon, csak annyit akartam, hogy érjünk már haza, hadd bújjak be az ágyamba, és hadd sírjam át az éjszakát.

Negyed óra múlva leparkoltunk a Salvatore ház előtt. Damon most is kinyitotta nekem az ajtót, de még kiszállni is segített. Szó nélkül kísért a bejárat ajtómig, majd ott meg állt.

-          Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam – mosolyogtam rá, majd adtam egy puszit az arcának jobb felére, és besétáltam a lakásban.

Még a lépcső közepén sem jártam, amikor kitört belőlem a hangos zokogás. A szobámba érve pedig őrült módjára kezdtem letépni magamról a ruháimat, botladozva besiettem a fürdőszobába, majd a zuhany alá álltam. Hosszú-hosszú ideig folyattam magamra a forró vizet, miközben a zuhanytárcában kuporogtam.

Sirattam magamat. az összetört szívemet, az elvesztett álmaimat, az emlékeimet, és mindent, amit magam mögött hagytam. Úgy éreztem nincs miért élnem, hogy már semmi sem fontos. Már ott tartottam, hogy megfogadtam magamban, én bizony holnap reggel kisétálok a napra mindennemű lapis lazuli ékszer nélkül és leégek, amikor felvillant előttem Elijah arca.

Szinte láttam magam előtt azt a helytelenítő fintort, amit akkor szokott vágni, ha nem ért velem egyet. Ez a pillanatnyi képzelgés elég volt ahhoz, hogy szédelegve felálljak, é rendesen megmosakodjak. Lassú mozdulatokkal szappanoztam be magam, és ugyanilyen lagymatag stílusban mostam meg a hajam is.  Mire kiléptem a fürdőszobából, a sírásra csak a hüppögésem emlékeztetett.

Úgy ahogy voltam, csurom vizesen átsétáltam a gardróbomban, és csak ott törölköztem meg.  Életemben először, unottan kutatgattam a ruháim között, aztán kiszúrtam egy fekete mini ruhát. Kihúztam a ruhakupac alól, kerítettem hozzá egy magas sarkú csizmát, és gyors magamra kaptam. A tükörbe nézve meg kellet állapítanom, úgy nézek ki, mint egy luxuskurva. Nem sokkal később ár beszárított és kivasalt hajjal ültem a fésülködő asztalom előtt. Próbáltam sminkel eltűntetni a sírás nyomait, de végül annyi festéket kentem az arcomra, hogy az már ijesztően eltért az én stílusomtól. A kis szelencémből előkaptam egy lapis lazuli karkötőt és egy hozzá passzoló gyémánt nyakéket. Egy kék kistáskába beledobtam egy karót a mobilom, egy kis verbénát és némi pénzt, és máris indulásra kész voltam.

Az órára pillantva, meglepődve láttam, hogy már éjfél is elmúlt, de nem törődtem vele. Átsétáltam a Salvatore panzióhoz és kopogás nélkül benyitottam. Az ajtóból remek rálátásom volt a nappalira ahol nem csak Katherine, Damon, Stefan, Elena és Elijah volt hanem Alaric, Jeremi, Caroline, Tyler, Bonni is.

-          Értsétek már meg, ez az egyetlen esélyünk. Új alkut kötöttem Elijah-val, fogadjátok el! –kiáltott fel Elena bosszúsan. A többiek dühösen meredtek rá, engem pedig továbbra sem vett észre senki. Így hát hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Erre már persze mindenki rám kapta a tekintetét és zavarodottan néztek rám.

Mielőtt bárki reagálhatott volna, vámpír sebességgel futottam végig a kis folyosón, és nagy lendülettel ugrottam rá Elijahra. A csípője körül összefontam a lábam, és erősen a nyakába kapaszkodtam. Ő, hogy megtartson, a fenekem alá nyúlt, és nem törődve a többiek döbbenetével a nyakamba csókolt.

-          Hiányoztál! Az örökkévalóság túl hosszú nélküled – búgtam csábító hangon, és az arcomat az ő arához dörgöltem.

A szobában döbbent csend uralkodott, és mindenki úgy nézett ránk, mintha szellemet láttak volna. Hosszú percekig csönd volt, csak két halk koppanás hallatszott, amikor Elijah letett, és a csizmám sarkai a padlóhoz értek.

-          Amaria? – törte meg a csendet Caroline.

-          Igazából Maria Hope a nevem – mosolyogtam rá, mire Damon és Stefan egyszerre hördült fel. Katherine-ből pedig egy gonosz kis kacaj szakadt ki.