- Szia, Stefan!
Sosem hittem abban, amikor valahol azt olvastam vagy éppen hallottam, hogy a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Pedig jelen pillanatban ez elég kifejező mondásnak tűnt. Nem tudtam mit mondhatnék, hogy magyarázhatnám el a helyzetet. Életemben először totális csődtömegnek éreztem magam. Egy hangocska azt suttogta a fülembe, hogy talán őszintének kellett volna lennem és az elején, mikor mindenre ráébredtem, szólnom kellett volna neki és Damon-nek, de tudtam, a tervem jó volt. Nem szólni nekik a legjobb döntés volt. Jó érzés, amikor a háttérből irányíthatod a szálakat és bár a főszereplők nem tudják, neked megmarad a tudat, hogy titokban is, de segítettél. Nos, nekem éppen ez volt a tervem… ami lássuk be most dőlt össze.
Kínomban a szakadt zacskót kezdtem el szorongatni, minek hatására az zörgő hangokat adott ki. Mindketten zavartan szemléltük egymást, mire én rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nekem kéne magyarázkodni, de továbbra sem tudtam, hogy mit is kéne mondanom.
- Maria – nyögte ki végül Stefan, és egy szempillantás alatt, előttem állt. Meg akart ölelni, de é elhúzódtam.
- Szívesen megölellek Steff, de előbb hadd öltözzek át – mosolyogtam rá, aztán egy szempillantás alatt az emeletre suhantam.
Gyorsan magamra kaptam egy puncs színű fölsőt és egy fehér nadrágot, a lábamra egy egyszerű, flitteres balerina cipőt, majd a hajamat, ami szerencsére nem lett véres, egy hajráffal hátrafogtam. A fürdőben egy gyors pillantást vetettem magamra, miközben kezet mostam, és így a sminkemet is sikerült leellenőriznem.
Ismét vámpírsebességgel haladtam, és egy szempillantás alatt, Stefan nyakában csüngtem. Percekig szorosan öleltük egymást mire végre elengedtük a másikat.
- Annyi mindent el kell neked mesélnem Steff, remélem, adsz rá esélyt, hogy mindent elmagyarázzak – bámultam rá kiskutya szemekkel.
- Máris belekezdhetsz – válaszolt kedélyesen.
- Nos, az egész akkor kezdődött, amikor egy nap Damon megalázott, az erdőbe siettem és akkor találkoztam Elijah-val azután pedig…
Órákig meséltem a történetemet, és sokszor volt, hogy elakadtam, de folytattam. Stefan megértő volt velem, és nem szolt közben, de amikor a szomorúbb pillanatokhoz értem, bátorítólag megszorította a kezem, vagy végigsimított az arcomon.
- Nos, úgy nagyjából ennyi lenne – fejeztem be.
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. És Istenemre, soha nem örültem még ennyire, mióta vámpír vagyok – nézett rám egy kicsit meghatódott és szeretetteljes pillantással.
- Jaj, édesem, – öleltem meg ismét – annyira szeretlek Stefan, el sem tudom mondani mit, jelentesz számomra.
- Remélem az én mesém után is ezt fogod mondani… - komorodott el.
- Ebben biztos lehetsz Steff, semmi olyat nem tudsz mondani amivel, megutálhatnálak – bíztattam őt egy kedves mosollyal.
- Azon az éjszakán amikor Katherine-t tőrbe csalták, Damon és én összevesztünk. Engem hibáztatott, én pedig egyet értettem vele, mégis együtt indultunk neki megmenteni őt. A kocsist leszereltük és már ki is nyitottuk a hintót, amikor ránk lőttek. Később kiderült, hogy az apánk volt az, inkább látott minket holtan, mint vámpírként. Azt akarta, hogy mindenki azt higgye, hogy a vámpírok elleni küzdelemben, hősként haltunk meg… Nem bírta volna elviselni azt a szégyent, amit- szerinte- a nevére hoztunk. Csakhogy Katherine vére volt a szervezetünkben. Így egy nappal később, vámpírként keltünk fel. Emily várt ránk, elmondta, hogy Katherine a sírba van és nem sikerült őt megmenteni. Ma már tudjuk, hogy hazudott, és abban reménykedett, nem akarunk majd Katherine nélkül élni… Az után odahozott hozzánk egy lányt, hogy igyunk a véréből, ami által az átváltozás végleges lehetett volna. Damon nem akart Katherine nélkül élni, nekem viszont megfordult a fejemben, de mégsem tettem. Éjszaka elmentem meglátogatni az apám, de dühös lettem rá és megöltem. Az ő halála után döbbentem rá, hogy nem akarok egyedül maradni, így Damon-t is rávettem arra, hogy igyon. Az én hibám hogy vámpír lett… a vámpírrá válásom után azonban, már semmi sem volt ugyanaz. Damon eltűnt, én pedig szörnyű vérengzésbe kezdtem. Ekkor jött Lexi…
Stefan szintén sokáig mesélt, és én szinte az egészet végigbőgtem, miközben szorosan mellé kuporodtam és a fejemet a mellkasára hajtottam. Az ő története után sokáig csendben voltunk, mire én kibontakoztam az öleléséből.
- Mindig te voltál a legjobb barátom, és talán még annál is több. Úgy szeretlek, mint az édestestvéremet, és soha nem lehetek neked elég hálás. Örökké fájlalni fogom, hogy én nem lehettem ott a legnehezebb pillanatokban veled. De most itt vagyok, és megmentem Elena-t, nem hagyom, hogy elveszíts még egy embert. Te túl jó vagy ennek a világnak, és csak a boldogságot érdemled. De ahhoz hogy túljussunk ezen, nem hagyhatom, hogy elrontsd a tervem. Éppen ezért nagyon-nagyon sajnálni fogom, a mit teszek… - a zsebemből előhúztam egy kis, sárgás fiolát, amiben egy ős, Elijah vére volt. Gyorsan megittam és Stefan szemébe mélyedtem.
- Ria… - szólalt megy zavartan és egy kissé gyanakvóan, miközben próbált elhajolni
- Azt akarom – fogtam két kezemben az arcát és mélyen a szemébe néztem – hogy felejts el mindent, amit az elmúlt órákban beszéltünk. Azt akarom, hogy csak arra emlékezz, hogy vadászni voltál, és megettél egy-két mókust. Ma nem találkoztál, és nem is beszéltél velem. De szeretném, ha tudnád, ha éreznéd ott belül, hogy én veled vagyok, hogy segíteni fogok, akarom, hogy tudd, szeretlek. És kérlek, ha oda jutunk, majd bocsáss meg nekem, de áldozatokat kell hoznom – a végére már felzokogtam, de végigmondtam. reménykedtem benne, hogyha ennek az egésznek vége lesz, visszaadhatom neki ezt az emléket, és majd megbocsát nekem…
Ama ruhája:
