6. Lélektúra

 Sziasztok!

Hát itt a friss, bár azt gondolom ez az eddigi legunalmasabb fejezetem.  Mind egy, jó olvasást!

Szürcsölve iszogattam azt az erős kávét, amit alig öt perce készítettem, abban a reményben, hogy az agyamat sikerül normál sebességű funkciókra kényszeríteni. Hát nem jött össze. Továbbra is álmos voltam, a mozdulataim darabosak, és úgy éreztem mintha fejen találtak volna egy baseball ütővel.

A tegnap délutánomat és az egész éjszakámat azzal töltöttem, hogy a naplót olvastam. Amikor kinyitottam a végén, és az utolsó egynéhány bejegyzést olvastam, összeraktam a képet. Maria két naplót vezetett. Az egyik az volt, amit hónapokkal ezelőtt találtam, amibe az érzései voltak, és amibe az aznap történteket írta le és elemezte ki. Ez pedig a tényekre alapul, bár néha eltért tőle, gondolom nehéz volt megszokni a másik napló után, amiben mindent részletez…

De azok után, amit olvastam nem tudtam megállni. Mint a szivacs úgy szívtam magamba az olvasottakat, és a naplót kétszer olvastam el az elejétől a végéig. Még arra is képes voltam, hogy meg googlézzam a vámpír, a vérfarkas és egyéb ehhez hasonló szavakat. Idegességembe áttúrtam az egész szobát, majd ahogy gondolkoztam, még idegesebb és zavartabb lettem. Végül takarítószerekkel felszerelkezve kitakarítottam a szobát, mindent elrendeztem és igyekeztem az agyamat higgadt gondolkodásra kényszeríteni. Egész éjszaka gondolkoztam, de semmire sem jutottam, azon kívül, hogy rájöttem, a Tanács még mindig él, és az anyám is lelkes tagja.

Mostanra pedig még valamire rájöttem. Az éjszaka nem takarítanom kellet volna, hanem aludnom, mert délután a kórházba megyek állás interview-ra.

Sóhajtottam egy nagyot, majd egy húzásra megittam a keserű kávét, és elindultam fel a szobámból induló fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és az előbbinél is keservesebb sóhaj szakadt ki belőlem

-          Egy kedélyjavító szépségkúrára lesz szükségem – dünnyögtem a tükörképemnek.

Régen és talán most is nagyon hiú voltam, vagyok. Ha rossz kedvem volt elmentem vásárolni. Mivel itt a városban nem nagyon van Versace és Gucci bolt, kénytelen vagyok megelégedni a saját gardróbszobám tartalmával.

Vettem egy forró zuhanyt, majd beszárítottam a hajam hagyva hogy természetesen göndörödjön. Ezután felfogtam egy nagy csattal, majd előpakoltam a sminkes felszerelésemet, és nekiálltam hidratálni a bőröm és szemöldököt szedni. Az arcpakolás után pedig, már sokkal vidámabb voltam, így dúdolgatva alapozóztam, pirosítóztam…

Dong. Az ajtó kicsapódott, én meg beszabadultam a ruhák közé. Elég hamar megtaláltam azt a szürke koktélruhát, amit fehér lila virágminták díszítettek, és amit alig néhány hónapja vettem. A ruha Valentino, így elég drága volt, de a lila Dorothy Perkins selyemkabát, amit hozzá választottam kicsit tompította. Az összhatást Gucci táskám, a múlt héten a Grill-ben hordott Jimmy Choo-m és az ékszereim tették ki. Gyorsan felkapkodtam a ruhákat a Victoria’s Secret-ben vett fehérneműim fölé, és amikor a tükörbe néztem, úgy éreztem, újjá születtem.

Újjászülettem

Ó igen, lehetséges. lehet, hogy ennek utána kéne járnom. De hogy? Elfordultam a tükörtől és kinéztem az ablakon. És akkor megláttam a Salvatore házat. Fejbevágott a felismerés. Kitől-mástól kéne megkérdeznem, mint az egykori legjobb barátomtól, és az ex pasimtól???

-          Mély levő, vegyél mély levegőt – mantráztam magamban, miközben csöngettem.

Stefan nyitott ajtót, és én éreztem, amint megláttam, hogy nem helyes az, amit tenni készülök. Nem így kell megtudnom, Nem úgy hogy ennek a fiúnak a nyakába zúdítok mindent, hanem szépen ki kell okoskodnom mindent, s ha úgy jön ki a lépés kérdezgetnem kell.  Meg azért az is indok volt, hogy ő mégis csak egy vámpír, aki bármelyik pillanatban átharaphatja a torkomat. Most éreztem csak, hogy mennyire jól jött volna, ha az ujjamon van az a gyönyörű boszorkány gyűrű, amit Emily Benett-től kaptam.

Hát akkor, színészkedjünk. Meglepődött arcot vágtam majd elmosolyodtam.

-          Meg akartam ismerkedni a szomszédjaimmal, de nem tudtam, hogy ti lesztek azok. Gondolod, hogy pitét is kellet volna hoznom? – Stefan elnevette magát majd beinvitált a házba. Odabent hűvös volt, és sötét, de én meg elkápráztatva léptem befelé. Nem győztem forgatni a fejemet, ahogy a nappalit és az előszobát csodáltam.

-          Ez aztán felülírja az Antik szót.

-          Köszi.

-          Ó nem, nem azért mondtam. Úgy értem, hogy ez hűűű. Mert ez tényleg elképesztő. Azaz én csak azt akartam mondani, hogy… tetszik. – próbáltam megmagyarázni az előző mondatomat, amit, félre értett. Tényleg tetszett, mindig imádtam az antik dolgokat. Most már legalább tudom, hogy miért… mert én is antik vagyok.

-          Köszönjük! – szólalt meg egy harmadik hang. Damon. észre sem vettem, de most hogy jobban megnéztem a kanapét ahonnan a hang jött, észrevettem egy bozontos üstököt és egy lelógó cipőt. Közelebb mentem és lehuppantam a vele szemben levő kanapéra. Damon elterülve feküdt a kanapén és egy bourbon-os pohár volt a kezében. – És igen, pitét is kellet volna hoznod. Farkaséhes vagyok.

-          Majd legközelebb. Bár én a helyedben nem kóstolnám meg a szilvás lepényemet. Hidd el, van, amit jobb kihagyni.

Damon elvigyorodta magát és lehúzta a Bourbont. Az üvegpoharat az asztalra tette és feltornázta magát ülésbe. Stefan is leült egy fotelbe én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak én vagyok „öreg”. Sokkoló a tudat, hogy túl vagy a 160-an.

-          Fura, évek óta ismerem Zach-et de még sosem jártam itt. Tényleg, hol van ő? – kérdeztem meg a számomra egyik legfontosabb kérdést. Talán megtudom miért nem ír már egy jó ideje.

Stefan és Damon összenéztek majd az előbbi válaszolt.

-          Zach, nos, úgy döntött, hogy utazni kezd. Mindig is körbe akarta járni a világot, és mivel mi felajánlottuk, hogy ideköltözünk és vigyázunk a házra, összecsomagolt és lelépett.

-          Ez jó, mindig Európába vágyott. Állandóan a francia látványosságokkal traktált. Tényleg sietett, mert még egy e-mailt sem küldött, és fel sem hívott. - azzal hogy beszéltem próbáltam elterelni a saját gondolataimat arról, hogy vajon Zach él e még, vagy a föld alatt van-e átharapott torokkal.

Megint összenéztek, ami megválaszolta a gondolatbeli kérdésemet. Zach halott, és nekik közük van a halálához.

-          Lehet egy kérdésem? valami személyes? -

-          Csak tessék. – bólintott rá Steff.

-          Akitől a házamat vettem… - kezdtem bele.

-          Margaret. Igen? – és fejezte be Damon.

-          Ő, nagyon szeret beszélni. Úgy értem nagyon szeret beszélni mások magánéletéről. És azt mesélte, hogy, szóval hogy a szüleitek már régen meghaltak. Szóval én csak azt akartam megkérdezni, hogy…

-          Tényleg régen történt. – vágott közbe Stefan. – Az édesanyám még a születésemkor halt meg. Valamilyen betegség vitte el. Az apám pedig a tizenhetedik születésnapom után nem sokkal.

-          Ez elég bűntudatosan hangzott. – feleltem.

-          Stefan mindent túldramatizál. Szeret mindenbe belefolyni, és minden mögött keresni valami hátsó magyarázatot. Meg kéne érteni, hogy ami elmúlt annak kész vége van, és nem lehet visszacsinálni. – magyarázott Damon és közben egész végig Stefant fixírozta, egy kicsit dühös é egy kicsit bánatosa arccal. Az öccse pedig olyan bűntudatos volt, hogy az már nekem fájt. Annyi érzés fogott el, ahogy őket hallgattam, de ami a leginkább a hatalmába kerített az a sajnálat volt. Annyira meg akartam vigasztalni Stefant, de közben nem akartam lebukni.

-          Én nem igazán értek a lélekgyógyászathoz. Amikor az orvosira jártam és szakosodni kellet, hogy pontosan mit szeretnék gyógyítani, két dolog érdekelt. A pszichológia és a sebészet. Nem tudtam választani ezért gyakorlatias módon közelítettem meg a dolgokat. A sebészetet választottam, mert, tudtam, hogy belőlem nem lenne jó pszichológus. Tudtam, hogy a múltban rossz döntéseket hoztam, és rossz ember voltam. A gimiben én voltam a méhkirálynő, és mint a legtöbb ilyen én is másokat sanyargattam, megaláztam a nálam gyengébbeket és agyatlan barmokkal jártam, akiket fűtött a vágy, hogy benyúlhassanak a bugyimba. Éppen ezért nem akartam azzal foglalkozni, hogy ezeket kianalizáljam és rájöjjek, hogy a társadalom legalsó rétegébe tartozom. Megbántam a dolgokat, amiket tettem és az orvoslással próbálok segíteni másokon és enyhíteni a bűntudatomat. De, mielőtt szakosodtam előadásokat kellet meghallgatnom, mindegyik orvoslási ágról. A saját véleményemet és a pszichológiát összevetve azt gondolom, hogy az embereket nem a tettük, hanem az érzéseik határozzák meg. Nem akkor jó egy ember, ha jó dolgokat tesz, ha milliókat adakozik, hanem akkor, ha a saját korlátain belül olyan dolgokat visz véghez, amik az ésszerűsség és a racionalitás talaján állva, jók. Szerintem minden ember követ el rossz dolgokat, de egyszer úgy is rájön, hogy mi a helyes. Lehet, hogy későn, de mindenki megbánja a tetteit, és azt hiszem, hogy mindig lesz valami vagy valaki, aki útmutatást ad. A legtöbbeknek ez a hit. Én mégis azt gondolom, hogy nem csak ez, hanem inkább a saját érzéseink. Egy rossz embert jóvátehet egy másik. Egy szerelem egy barátság… Szerintem, az hogy valaki jó-e vagy rossz, azt nem másoknak kell meghatározni. Ha gondolatban készítesz egy listát hogy, mik azok a jó illetve rossz dolgok, és hogy egyik másik mennyire erős, akkor eljutunk egy holtpontra. A lényeg az egyensúly. Ha valami rosszat teszel, azt kiüti egy jó dolog. Tudnunk kell megbocsátani és elfogadni. Én nem akarok beleszólni semmibe, de ahogy elnézlek titeket, erről beszélnetek kéne. Stefan. te úgy nézel ki, mint aki felelősnek érzi magát a szülei haláláért, Damon pedig úgy, mint aki pontosan ezt gondolja. De, nem lehetséges, hogy míg Stefan emiatt jó dolgokat tesz, hogy ezt egyensúlyozza, te rossz dolgokat követsz el ellenkező okokból?

A két fiú elképedve meredt rám, és utáltam magam azért, hogy nekem kell őket kioktatni, de tudtam, hogy igazam van. Damon olyan ellenségesen viselkedik vele, és ahogy elnézem Stefant, nem könnyű egy ilyen testvérrel.

-          Azt hiszem, nekem mennem kell. Ma lesz az állás inetview-um és nem akarok elkésni. Kitalálok egyedül is.  Később találkozunk…

Kisiettem a lakásból és átvágva az udvaron, a saját kertembe lyukadtam ki. Ott beszálltam a kocsimba, és a korházhoz hajtottam. Tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek még nincs vége, de reménykedtem benne hogy azért valamelyest rendeződnek köztük a dolgok.

 Amaria ruhája: