5. Az igazi napló

Sziasztok!
Van egy hírem, ami számotokra jó számomra pedig... hát nem tudom. Szóval a lényeg hogy beteg lettem, és unatkoztam. Tehát nekiálltam írni, és négy és fél oldalas 3. fejezetet hoztam össze. De mivel olyan sok idő van vasárnapig, gondoltam felteszem most, kárpótlásul a kimaradt hetekért, vasárnap pedig hozom a 4.-et. Remélem tetszik, jó olvasást, a kritikákért pedig nagyon hálás lennék :)

-          Dísztárgyak – olvastam fel hangosan az utolsó dobozt, amit még nem pakoltam ki. A dobozzal a kezemben a nappaliba sétáltam és elkezdtem kipakolni a tartalmát a kandallópárkányra.

Egy hete szorgosan pakolászok, takarítok és vásárolgatok. Nem győzöm csinosítgatni és a saját ízlésem szerint berendezni a lakásomat… villámat. Két és fél hét telt el az óta hogy becsöngettem a bejárati ajtón, két és fél hét telt el az óta hogy a Salvatore testvérekkel találkoztam. Azóta, folyamatosan azon agyalok, amit akkor hallottam és mondtam. Nem tudom honnan vettem azokat a dolgokat, amiket mondtam, de az egész csak úgy kicsúszott a számon. Mintha valami átvette volna az irányítást fölöttem…

Töprengésemből a csöngő zavart fel. Gyorsan a kukába vágtam a már üres doboz és a hallba siettem. Az ajtó melletti tükörbe pillantottam, hogy lássam, rendezett-e a külsőm. Hát nem volt az. A hajam félig kibomlott a laza kontyból, a melegítőmben pedig olyan slamposan néztem ki, mint már évek óta sosem. Nagyot fújtam, amitől az egyik tincsem arrébb lebbent, de aztán csak sóhajtottam és feltártam az ajtót.

-          Jó napot, miben segíthetek? – kérdeztem egy udvarias mosoly kíséretében, az ajtóban álló idegentől.

-          Ön Miss Forbes? – kérdezett vissza a srác álmatag arccal. Biztos lenyűgözte a ház. Amint Margaret kiköltözött, felbéreltem egy kertész csapatot hogy tegyék rendbe a kertet, és meg kell hagyni szép munkát végeztek.

-          Igen én vagyok. – feleltem

-          Csomagot hoztam. Ön rendelt néhány könyvet a …. – kezdett bele, de én szinte azonnal a szavába vágtam.

-          Ó igen. – csaptam a homlokomra – Teljesen kiment a fejemből.

Most hogy mondta, már észre is vettem a kezében lévő dobozt, a könyvesbolt logójával a tetején. Átvettem a doboz majd a zsebembe kutakodva, találtam néhány dollárt. Azt a srác kezébe nyomtam és az arcába csaptam az ajtót.

-          Egy újabb kibontásra szoruló doboz. – dünnyögtem félhangosan.

Unottan felcaplattam az emeletre majd bemanővereztem a nehéz dobozzal a kezemben. Igyekeztem kikerülni a kék-fehér kínai antik vázát, és a törékeny lámpákat, miközben a szoba közepére léptem és a dohányzóasztalra tetem a könyvekkel megrakodott, emblémás dobozt.

Egy laza mozdulattal feltéptem a ragasztót és kipakoltam az értékes könyveket. Élvezettel szívtam be a régies illatot majd a kezembe fogva az első két kötetet az egyik üres polchoz léptem és felpakoltam őket.

Dong

Meglepve vettem el onnan a nagyobbik olvasmányt, és megkocogtattam a falat. Üreges. Hátraléptem egyet, de megcsúsztam a szőnyegbe és esetlenül belekapaszkodtam a polcból kidomborodó mintába. De nem hogy megkapaszkodtam volna benne, hanem egy kicsit kijjebb is rántottam. Egyszer csak egy kis kattanás hallatszott, és az egész szekrénysor kiugrott a helyéről.

Ijedten sikkantottam fel és ugrottam hátra, miközben a magas és széles polc egy keskeny átjárót nyitott fel. Tanácstalanul szemléltem a kis rést végül lerohantam a konyhába, és egy elemlámpa után kutakodtam. Sorba nyitogattam ki a szekrényeket, míg végül az utolsóban megtaláltam, amit kerestem. Idegesen szorítottam magamhoz, majd gyorsan felrohantam az emeletre. Egy éles kanyar balra és már bent is voltam a könyvtárszobában.

Egy egészen kicsi pillanatig azt hittem, hogy csak képzeltem, de nem. A szekrény ugyanott volt kiugorva helyéről és a sötét „alagút” is ott ékeskedett. Vettem egy mély lélegzetet majd felkattintottam a zseblámpát és beléptem a helyiségbe.

Hangosan felkiáltottam, amikor belerúgtam valami szekrényféleségbe, a lábamat szorongatva ugráltam egy lábon, mígnem beleütköztem a falba. A zseblámpa természetellenes szögben állt a kezemben és egy arcot világított meg.  A mai napon már oly sokadszori kiáltottam fel. Kényszerítettem magamat hogy megnyugodjak. A fényt az arcra világítottam, és mélységes döbbenettel állapítottam meg, hogy a régi szénrajzon az én hasonmásom nézett vissza rám.

-          Maria Hope Forbes – olvastam fel hangosan a kép sarkában lévő írást, a hurkolt, olvashatatlan aláírás mellett. Tovább szemléltem a képet és egy évszám is kirajzolódott az egyik sarokban. 1863.

Elrántottam a zseblámpát, így a fénye egy másik képet világított meg.

-          Damon?!

Zihálva lélegeztem és úgy éreztem kicsúszik a talaj a talpam alól, tántorogva hátráltam vissza a szekrény általi ajtóhoz, de csak szédelegve bírtam menni. A kezem egy zsinórt tapintott ki, amit erősen megrántottam, egy lámpa volt. Éles fény világította be a szobát. Amint körbe néztem a szobán nem bírtam tovább megtartani a saját testsúlyom és térdre borultam.

Édes istenem, miért hasonlítok én egy 147 évvel ezelőtt élő nőre???

A szoba régies tapétával volt beborítva. A falak képekkel voltak körbe aggatva. Mindegyik Damon, Stefan és az én, azaz Maria arca nézett vissza. Egy kettőn, Elena is feltűnt, de a többsége, Maria arcát ábrázolta.

A dohos szag miatt biztos voltam benne hogy nem járt itt hosszú idő óta senki. A ma antiknak nyilvánított bútorokon, vastagon állt a por, és a tisztaság itt nagyon nem volt elmondható.

Talán eltet egy félóra, mire összeszedtem magam és felálltam. Szemrevételeztem a köteteket a polcokon, a rajzokat a falon, a jegyzeteket az asztalon, és az ingóságokat a kandallópárkányon. Végül szembetaláltam magam egy naplóval.

 Az igazival, amiben benne van minden titok.

Egy kicsit idegesen vettem a kezembe a bőrkötéses könyvet, majd a legközelebbi, poros székre leülve, felcsaptam. A vége felé nyílt ki ahol a napló láthatólag a legtöbbször volt lapozgatva.

1864. Október 1.

Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi jöhet még? Amikor megláttam Katherine-t és kiderült ki ő a fiúk életében, azt hittem rosszabb már nem jöhet. Hát láthatólag mégis…

Ma délután felkeresett George Locwood, Damon legjobb barátja. Elképesztő dolgokat mondott, és bár ezek teljességgel lehetetlenek, hiszek neki. Elmondta mik ezek a rejtélyes „állat támadások”. Azok az emberek, akik az elmúlt egy évben költöztek ide, szinte mind vámpírok, és azért kenték ezt az egészet az állatokra, mert a Locwood-ok vérfarkasok, és a halottak nagy része, vámpírra kivel ők végeztek. Rengeteget mesélt, és végre megértettem mindent!

És bármily vicces is, a leghihetőbb dolgot esik a legnehezebbre elhinni. George azért mondta el mindezt, mert belém szeretett. Belém szeretett, és szeretne feleségül venni…

1864.Október 9.

Hát, íme, elvesztettem mindent. Hiába szerettem Damont nem kellettem neki. Hiába, igyekeztem Stefant jobb útra téríteni, nem foglalkozott velem. Vigasztal a tudat, hogy végül Katherine sem nyert, de dühít, hogy kiszabadult. Istenem csak annyit kérek, hogy kapja meg a méltó büntetését, azért amit a várossal tett…

1864. Október 10.

Valaki vagy inkább valami, sorban mészárolja le a Tanácsot, tagokat. Jonathan aggódik, esténkét folyamatosan Tanácsgyűlésre megye. Néhány napja még azt mondta, hogy amit csinálok az hülyeség, hogy nem szabadna ezt tennem a szüleimmel, nem szabadna velük elhitetnem, hogy én is a vámpírok áldozata lettem. De azt hiszem így lesz a legjobb. Nem tudnám eltitkolni előlük hogy, tudom az igazságot. És azt hiszem jobb, hogy nem látnak így összetörve.

1864. Október 11.

Ma este megtámadták Giuseppe Salvatore-t. Meghalt. Nem lesz temetés, ahogy senkinek sem volt. A holtesteket gyorsan eltemetik, vagy a családi kriptába zárják. Azt mondják, hogy ha ezeknek az „állat támadásoknak” vége lesz, tartunk egy nagy megemlékezést a halottak számára. Badarság. Nappal amúgy sem történik semmi. Nem értem miért ne lehetne tisztességes temetést rendezni azoknak, akik meg akarták menteni a városunkat a gonosztól… Emily szerint csak a bánat beszél belőlem, mert se Damonnak se Stefannak nem volt rendes temetése. Lehet, hogy igaza van. Ők ketten olyan nagyszerűek voltak, és én annyira szerettem őket, hogy fáj a tudat, hogy lehet, senki sem fog rájuk emlékezni.

1864. Október 12.

Jonathant ma megtámadták. Iszonyatosan vérzett, szinte az egész torkát átharapták. Emily nem mozdul mellőle és én sem. Folyamatosan mágiát használunk, hogy életben tartsuk,de nem tudom, hogy felépül-e.

1864. Október 14.

Jonathan magához tért. Elmondta ki volt a támadója. Stefan Salvatore. Mikor ezt elmondta elájultam.  Sem Damon sem Stefan nem halt meg. Legalább is egy bizonyos értelemben egyikük sem halott. Nem tudom, mit mondjak. Mi a jobb? A halál vagy a vámpírlét? Talán könnyebb megemésztenem azt, hogy valamilyen formában élnek, de azt nem tudom megérteni, hogy miért, mészárolnak. Istenem ők olyan ártatlanok. Mi van velük? Stefan, az én drága Stefanom. Hogy lehet erre képes?  Emily azt mondja, hogy kikapcsolja az érzelmeit, mert fáj neki Katherine elvesztése. De ő nem ezt érdemli, ős olyan jó még, úgy is hogy vámpír. És Damon? Nem róla nem tudok írni. Ha rá gondolok, összeszorul a szívem és alig bírok rendesen lélegezni…

1864. Október 15.

Emilyvel már mindent átbeszéltünk, úgyhogy már csak arra várunk, hogy felépüljön az új, jóval kisebb Forbes kúria. Átnéztük a terveket és Jonathan azt mondta, hogy a könyvtárszobában csinálja meg. Ott van elég hely, és feltűnés nélkül át lehet építeni.

Tudom, hogy már nincs sok időm hátra, ezért is írok ilyen csúnyán és sürgősen. Azt hiszem a naplóm sokat fog segíteni, akkor hamarabb megértek mindent és bár tudom, hogy az már nem én leszek, de a lelkem egy darabja benne lesz, abban a lányban, aki az örökösöm lesz. Benne lesz az a részem, aki kérdés nélkül szeretett egy testvérpárt. Még akkor is, ha ők elárultak engem.

1864. Október 20.

Ez az utolsó bejegyzésem. Emily mindent elmondott. Ne tartja helyesnek, amit tenni készülünk, de segít, mert bűntudata van. Azt hiszem ő a legjobb barátom, és egyben az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Jonathan-nek semmit sem mondtunk.

Berendeztük azt a titkos szobát, ami a könyvtárból nyílik, oda vittem az összes könyvemet, a képeket, amiket Stefan rajzolt rólam, Damonról, és magáról. Egy ládába a ruháimat, ékszereimet. A polcokra elhelyeztem az emléktárgyaimat és a nyakláncot, amit Damontol kaptam. Azt mondta, hogy az a szerelmük záloga… Milyen rég is volt, de most már mindegy.

Egy másik kis ládában, egy Grimoire van és néhány lapis lazuli ékszer, arra az esetre, ha módosulna a tervünk. Ugyanebbe a dobozba tettem gyűrűt, ami azt hiszem több volt mid ennél, amit eddig Emily értem tett. Ha azt felhúzom az ujjamra, ugyanúgy varázserőm van, mint egy rendes, igazi boszorkánynak. Mellesleg, lapis lazuli ez is.

Ma este elvégezzük a szertartást. 150 év múlva, a legközelebbi üstököskor, „felébredek” ahogy Emily mondaná. Valószínűleg harcolnom kell az elmémmel, hogy visszaszerezzem a mostani emlékeimet, de megéri. Jóvá akarom tenni azt, amit Damon és Stefan elkövetett. Bosszút akarok állni Katherine-en, és ki akarom deríteni, a hasonmás titkát.

Egyedül George-t sajnálom. De ő el fog engem felejteni. Beleszeret egy kedves és csinos lányba, aki boldog lesz vele, és teljes szívével szeretni fogja. Írtam neki egy búcsúlevelet. Oda adtam Jonathan-nek és ő megígérte nekem, hogy odaadja neki amint… amint meghaltam.

Amaria melegítője: