3. Grill, Stefan, Damon... 2/1

3. 3. Sziasztok!
Azt hiszem, tartozok egy bocsánatkéréssel. Nagyon régen volt az utolsó bejegyzés, de rengeteget kellet tanulnom a félév miatt, és nem volt időm írni. Szégyelltem is magam, ezért szombaton, még hajnali kettőkor nekiálltam egy új fejezetnek. Nagyon elégedett voltam vele, és úgy éreztem tényleg jó, amit alkottam. Sajnálatosan azonban, olyan pancser voltam, és álmos, hogy mentés nélkül kiléptem. Ez a baki sajnos csak vasárnap délután tűnt fel, amikor fel akartam tölteni... Ma neki álltam, de annyira nem sikerült a dolog, ezért hogy ne maradjatok hoppon megint, a fejezet első felét felraktam, igyekszem a második részével, és ne haragudjatok rám, tényleg nagyon fáradt voltam.
Csók: Emma115

 Amaria szobája:

Reggel halk motoszkálásra ébredetem. Kábán ültem fel az ágyban, és álmosan nyitottam ki a szemeimet, majd rápillantottam a mellettem lévő éjjeliszekrényen álló digitális órára. Hajnali hat. Néhány perc hangos pakolászás majd a bejárati ajtócsapódás jelezte, hogy valaki elhagyta a házat. Mikor meg halottam a kocsi berregést, már biztos voltam benne, hogy az anyám volt.

Kómásan zuhantam vissza a párnámra és igyekeztem vissza aludni.  Félóráig forgolódtam mikor már éreztem, hogy félálomban vagyok, és mindjárt elalszom. Nem jött össze. Nyílt a szobám ajtaja, majd csukódott, aztán lábdobogás és a takaróm megemelkedett mellettem, majd egy test feküdt be mellém. Újra kinyitottam a szemeimet, és megláttam Caroline-t.

-          Minden rendben? –kérdeztem álmosan.

-          Persze. Csak féltem, hogy az egész álom volt, és te nem vagy itt – suttogta Linny. Rámosolyogtam, majd a vállainál fogva közelebb húztam magamhoz.

-          Soha többet nem hagylak magadra hugi. Mindig melletted leszek, és nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát, amit évekkel ezelőtt. Ezt megígérem.

-          Köszönöm – mosolygott rám.

-          Oké. Akkor mit szolnál hozzá, ha ma én vinnélek el a suliba? – ajánlottam fel, visszaaludni már úgy sem tudok…

-          A Ferrarival? Benne vagyok – vigyorodott el Carr, majd kipattant az ágyból és sejtéseim szerint, átrohant öltözködni a saját szobájába.

Hatalmasat ásítva, én is kikászálódtam az ágyból és becsoszogtam a fürdőszobámba. Gyors zuhanyt vettem majd a bőröndöm elé állva, elkezdtem kitúrni valami egyszerű ruhadarabot.

Egy sötétkék-szürke, ujjatlan mini ruha és egy hozzá tartozó rövid ujjú blézert vettem elő. Pár perc turkálás után megtaláltam a ruhához tartozó táskát is és a másik bőröndömben találtam egy kék magas sarkú szandált. Az ékszerdobozomból elővettem egy fekete szívecskés nyakláncot, és a hozzá tartozó fülbevalót, majd felvittem egy natúr sminket.

A külsőmmel elégedetten battyogtam le a lépcsőn, hogy valami gyors reggelit kapjak össze. Néhány pirítós és egy kis rántotta, valamit tea elkészítése után leültem és bevártam Caroline érkezését.

Mosolyogva figyeltem a húgomat, aki meglepett arccal szemlélte az asztat, majd továbbra is döbbent arccal ül le enni. Miután a gyors reggeliken túl voltunk, sietve bepattantunk a kocsimba, és a gázra léptem.

-          Mit csinálsz ma? érdeklődött Caroline.

-          Szétnézek a városban, lakásügyben. Szeretnék valami kicsi, de otthonos lakást. Sosem volt még saját házam – meséltem neki, a legközelebbi álmomról.

-          A város szélén épült pár ikerház. Bebútorozva árulják őket. Nézz szét ott – Caroline azonnal bepörgött, és papírt ragadva írta fel az új lakások, valamint néhány eladó ház címét.

-          Köszönöm Linny.  Esküszöm, elmegyek és megnézem ma mindet.

-          Figyi, mi lenne, ha értem jönnél suli után, és együtt beülnénk a Grillbe beszélgetni?

-          Persze, mikor végzel?

-          Három körül. Legyél itt akkora, esküszöm, sietek.

-          Rendben, érted jövök háromra, keresünk egy éttermet és utána mehetünk a Grillbe. Így jó lesz? 

-          Szuper vagy, Ama. – ugrott a nyakamba, miután leparkoltam az iskola parkolójába. Két csókot nyomott az arcomra majd kipattant a kocsiból. A sok kíváncsi szem kereszttüzében, ringó csípővel besétált a suliba, és én ekkor már tudtam, nem kell őt félteni, tökéletesen uralja az életét. Ő nem lesz olyan, mint én, nem lesznek ilyen szörnyű hibái.

Nagy lendülettel kifaroltam a parkolóból, miközben észre sem vettem egy testvérpár jég kék tekintetének kereszttüzét…

 Ama ruhája:

2. Otthon édes otthon

- Köszönjül Mystic Falls-ban! – olvastam fel hangosan a táblát csak úgy magamnak, amikor elhajtottam mellette. Beletapostam a gázba, mivel minél hamarabba otthon akartam lenni.

Furcsa, nosztalgikusérzés töltött el az ismerős utcákon áthaladva. Mindegyikhez kötött valami apróbb emlék. Amikor még a bandázós korszakomat éltem sokszor csatangoltam mindenfelé a városban, a barátaimmal karöltve. És most, olyan érzésem volt, mint amikor egy-egy ilyen estéről érek haza és várom, hogy az anyám leszidjon, hogy ilyen soká elmaradtam…

A házunk előtt már ismerős „táj” fogadott. A feljárón egy rendőrautó, ami jelezte, hogy anyám még mindig a rend hősies szolgálatában áll. Leparkoltam az út szélén, és még utoljára belepillantottam a tükörbe. Az arcomon izgatottság látszott, szemeim csillogtak. Szakszerűen megvizsgáltam, hogy a sminkem és a frizurám rendben van-e, de az egyszerű natúr sminkem a helyén volt és a göndör hajammal sem történt semmi.  Az anyósülésről kikaptam a táskám, aztán kiszálltam a kocsiból. A fodros rózsaszín ruhám gyűrődéseit lesimítottam, és elindultam a bejárati ajtóhoz.

Haboztam. Nem tudtam csengessek e be, vagy próbálkozzak a nyolc évvel, ezelőtti kulcsommal. Végül az utóbbit választottam, a kulcsomat beleillesztettem a zárba majd halkan elfordítottam és lenyomtam a kilincset. Az előszobába belépve meg kellett állapítanom, hogy tényleg semmi nem változott. Valószínűleg ezen még agyaltam volna egy ideig, ha egy számomra nagyon kedves hangot meg nem hallok.

-          … nem igaz Caroline. A munkám nem fontosabb, mint te, de egy rendőr életében mindig lehetnek vészhelyzetek, és az hogy le kell, valamit mondanom nem jelenti azt, hogy te kevésbé lennél fontos – hallottam meg anyám fáradt, szomorú hangját.

-          Vészhelyzet? Mindig csak vészhelyzetek. Sosincs rám időd, mert mindig közbe jön valami, és amikor eszedbe jutok akkor is csak öt percig tart a törődésed – kiabált Carolnie akit valahogy nem hatott meg az anyám magyarázkodása.

Hitetlenkedve meredtem magam elé miközben a konyhaajtó felé haladtam. Szinte olyan volt a helyzet mintha egy pillanatra a múltba csöppentem volna ahol tíz évvel ezelőtt ugyanez a párbeszéd hallatszott a nappaliban. Akkor én veszekedtem az anyámmal és én sem értettem, meg hogy neki mennyit jelent a munkája, és hogy mennyire szeret minket. Én is csak azt láttam amit Caroline hogy nincs itthon és nem csinálunk olyan programokat, amit egy normális anya és lánya. Mert az én anyámnak fontos volt a munkája, mert erre tette fel az életét, ahogyan én a gyógyítást választottam. Számomra az, hogy orvos lehetek volt a kiút. Mindig úgy éreztem, hogy az orvoslással megválthatom azokat a tetteket, amikre nem  vagyok büszke. Szégyellem, hogy leléptem itthonról, hogy nem vettem figyelembe az anyám és a húgom érzéseit és hogy ezek után is csak fájdalmat tudtam okozni nekik azzal, hogy teljesen kiléptem az életükből, de amikor egy- egy emberen segíteni tudok és látom a hálát és a köszönetet a szemükben, akkor el tudok feledkezni a rosszról, amit tettem…

Nekidőltem az ajtófélfánk és néztem Caroline-t ahogy dühösen mered az anyámra és néztem a vele szemben állót. Az anyámat, akin csak a szomorúság és a szenvedés látszott, mert úgy tűnik, elveszti a másik gyermekét is.

Nem vettem észre hogy sírok, hogy folynak a könnyeim, csak amikor hangosan felzokogtam és mindketten rám néztek. Elképedve, döbbenten, hitetlenkedve és még sorolhatnám a szinonimákat, hogy, hogyan néztek rám, de azt hiszem, nem tudnám még azokkal a szavakkal sem leírni az érzéseiket. Hüppögve kezdtem beszélni és reméltem, hogy abba tudom hagyni a sírást.

-          Annyira sajnálom. Olyan önző voltam és erre csak akkor jöttem rá, amikor már elvesztettelek titeket. Úgy sajnálok mindent, amit tettem.

-          Amaria. – kiáltott fel az anyám, mire (magas sarkúban!) odarohantam és a nyakába vetettem magam. Ahogy öleltem éreztem, hogy megrázkódik, ő is sírni kezdett.

-          Anya… anya. Úgy sajnálom – hüppögtem a vállába.

-          Semmi baj kicsim – válaszolt ő is sírós hangon.

-          Ama?- dünnyögte Caroline aki mintha most ébredt volna fel. Elengedtem az anyámat és vártam a düh kitörését, de az csak nem akart jönni. Megfogtam az anyám vállát és lenyomtam egy konyhaszékre, majd Linny elé sétáltam és meglepetésemre azonnal átölelt.

-          Itt hagytál – mondta.

-          Mert egy önző dög voltam – suttogtam be a fülébe, egy kicsit hüppögve.

-          Miért nem kellettem neked?

-          Jaj, Linny, – szólítottam azon a néven, ahogyan kiskorában is – ne mond ezt. Annyira hiányoztál, de azt hittem, hogy sosem bocsátasz meg nekem és nem volt merszem visszajönni, hogy lássam az elutasítást a szemetekben – őt is lenyomtam egy székre majd leültem a kör alakú asztal másik székére.

-          Mi történt veled? Milyen volt az eddigi életed? – faggatott az anyám.

-          Chicagoba mentem. A Nyarat ott töltöttem Sidney-vel és a bátyjával. Az első hónapban nagyon jól éreztem magam, de aztán elkezdtetek hiányozni. Haza akartam jönni, de féltem, hogy nem fogadnátok vissza, mellesleg merszem sem volt hozzá, hogy újra a szemetek elé kerüljek. Amikor összejöttem Andrew-val, felajánlotta, hogy költözzek véglegesen hozzá. Naiv lányként, hozzá költöztem és azt gondoltam, hogy egy remek pár leszünk, és a kapcsolatunk sokáig tart. A sokáigból végül is három év lett, de örök életemre hálás leszek ezért a három évért. Amikor Andrew-hoz költöztem és elkezdtem kicsomagolni, a kezembe akadt az egyik felvételi lap. A Chicagói Orvosi Egyetem papírjai. Úgy éreztem, hogy így jóvátehetek mindent, és ezért beiratkoztam, szeptemberben pedig elkezdtem a tanulást, és egy komoly és felelősségteljes életet.  El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok Andrew-nak. Rengeteget segített tanulni, megoldani a problémáimat, és igazán szeretett. Aztán öt évvel ezelőtt békésen szakítottunk, én elköltöztem és befejeztem a sulit, aztán rezidens orvosként dolgoztam, nem volt könnyű, de szerettem segíteni az embereken. Egy hónappal ezelőtt pedig teljes értékű orvos lettem, fel is ajánlottak egy sebészi állást, de nem fogadtam el. Haza jöttem, hogy itt dolgozzak, mint baleseti sebész, és remélem  amíg kiderül hogy megkapom e az állást, addig befogadtok. Már csak azért is, mert szeretnék véglegesen is letelepedni,és talán családot alapítani…

-          Jaj, édesem – pattant fel az asztaltól az anya és ölelt át szorosan.

-          Örülök, hogy haza jöttél – mosolygott rám Linny.

-          Én is. Ezek szerint, befogadtok, míg keresek egy saját lakást?

-          Nem muszáj elköltöznöd sem – nevetett fel az anyám. – A szobád még mindig olyan, mint régen, havonta egyszer ki szoktuk takarítani, de ágyneműt cserélned kéne.

Miután Caroline-al felhordtuk a csomagjaim és nevetve kipakoltunk, lezuhanyoztam és egészen éjfélig sztorizgattam anyával. Beszélgettünk a régi időkről, a jelenről és a jövőről.  De a beszélgetésünk alatt, végig éreztem rajta, hogy gondolkodik valamin, hogy elmondja-e vagy sem.

Halkan lépkedtem a folyosón, hogy ne ébresszem fel a húgomat, a zajongásommal. Anya úgy öt perce ment el, mert behívták, egy halott lányra találtak az erdő szélén. Az ajtót csendben betettem magam után, majd bemásztam az ágyba. Sóhajtva néztem körül és meg kellet állapítanom, a szobám tényleg semmit sem változott. A drapp és fehér falak, keveredve a rózsaszín kiegészítőkkel és a rengetek képpel.  Mosolyogva nyitottam ki Maria naplóját és kezdtem el olvasni az újabb bejegyzést.

 „ … és megtudtam, hogy mi az a Tanács, amit már annyiszor hallottam az édesapám szájából, mikor hallgatóztam. A Tanács azokból az emberekből áll, akik megpróbálnak tenni a veszély ellen. Nem tudom pontosan hogy mire is gondoltak, amikor erről beszéltek, de a szavaikból arra következtettem, hogy azok a rejtélyes állat támadások nem is biztos, hogy állattámadások voltak. Megpróbálok minél többet megtudni, mert van egy olyan sejtésem, hogy Katherine is benne van, és ahol ő van, ott van a halál szele is.

1864. Szeptember 17.

Ma megint találkoztam vele és megint keresztülnézett rajtam. Nem értem, mi van Katherine-ben ami bennem nincs. Elismerem, hogy szép, és lehet, hogy vele kedves is, de…”

Amaria ruhája: 

1. Prológus

A rémálmok színhelye, Mystic Fall’s. Az én rémálmom színtere…

18 voltam, amikor leléptem a városból. A szüleim a közeli városba, Fell’s Church-be akartak küldeni az egyik jogi egyetemre. (Az a város igazából Amerika egyik Egyetem városa, magyarán az egész város tele van különböző egyetemekkel és kollégiumokkal.) Én viszont szerettem volna világot látni, körbejárni Európát a gitárommal kettesben.

Tini korom óta nagyon rossz volt a viszonyom a szüleimmel, legfőképpen a midig tökéletes erényű anyámmal. A viszonyunkat csak rontotta, hogy meg sem hallgatta az érveimet, hogy miért nem akarok továbbra is tanulni. Hajtotta az igazát, és oda sem figyelt rám. Mindene volt a munkája, talán éppen ezért is kezdtek el alig láthatóan elhidegülni egymástól, az apámmal.

Végül megszületett a tökéletes tervem. Hagytam, hogy az anyám kiválassza nekem a megfelelő egyetemeket. Leadtam a jelentkezési lapokat és vártam. Az anyám sugárzott az örömtől hogy végre benőtt a fejem lágya és hallgattam rá. A ballagásom utáni partin kimentettem magam és szépen minden holmim dobozokba és bőröndökbe csomagoltam. Reggel a szüleim és a húgom csak annyit láttak, hogy az előszoba a cuccaimmal van pakolva. Nem értették. Egészen addig, míg a legjobb barátnőm nem jött meg. A bátyjával minden cuccomat a kocsiba pakolták. Akkor aztán kárörvendően, egy életre elbúcsúztam tőlük. Biztosítottam a zokogó anyámat (és húgomat) hogy soha az életben nem találkozunk.

A barátnőm Sydney Chicago-ba készült, hogy bátyjánál töltse a nyár egy részét. Velük tartottam. De az alatt a nyár alatt csak azon járt az agyam, hogy mit tettem. Haza akartam menni, de az olyan megalázó lett volna, és féltem, az apám nem fogadott volna be. Végtelenül elveszettnek éreztem magam.

Így aztán átgondoltam a lehetőségeimet, és akkor, véletlen a kezembe akadt pár papír. Azon az állt, hogy az egyetemek közül kellet volna választanom, amiket megjelöltem. Megszemléltem őket és megakadt valamin a szemem. Egy Chicagói Orvosi Egyetem, az egyetlen egyetem, ami nem Fell’s Church-ben volt. A szerencsém talán mégis az volt, hogy ott tanult Andrew is.

Visszagondolva, végtelenül hálás vagyok az anyámnak…

Még a nyáron beköltöztem Andrew legénylakásába, és beiratkoztam az egyetemre. Nem tudom, hogy az anyám miért jelölt be egy orvosi sulit, mert mindínképpen ügyvédet akart belőlem nevelni.

Talán, azért kezdtem el az egyetemet, mert vissza akartam kapni az anyámat, aki pár hét után végtelenül hiányzott nekem, vagy, talán azért mert kezdeni akartam magammal valamit. Mindenesetre arra nagyon hamar rájöttem, minden embernek szüksége van valakire, akit szerethet, és aki viszont szeret.

Hiányoztak a szüleim, de még ennél is sokkal jobban az elkényeztetett húgom, Caroline. Állandóan kísért, ahogy vissza akart tartani az ajtóban, ahogy rimánkodik nekem, hogy ne hagyjam ott, maradjak vele. Napokig megállás nélkül csöngött a mobilom. Míg a szüleim napjában egyszer-kétszer hívtak addig a húgom óránként. Végül oda jutottam, hogy kivágtam a kukába a mobilom.

A városban volt egy kedves ismerősöm, akit nagyon szerettem. Zach Salvatore volt az, akit egy véletlen folytán ismertem meg, de rögtön a szívembe fogadtam és onnantól ő volt a lelki szemetesem. Ő volt az egyetlen, akivel a kötözésem után is tartottam a kapcsolatot. hetente egyszer legalább beszéltünk telefonon és rengeteg e-mailt is váltottunk. Részletes helyzetjelentést küldött arról, hogy mi van a családommal. Nem kértem, mégis állandóan megírta és én nagyon hálás voltam ezért…

Az óta a viharos költözés óta eltelt hét év. Mióta leléptem otthonról nem láttam és nem is beszéltem a családommal.

Tisztában vagyok vele, hogy az apám meleg lett és elhagyta az anyámat, hogy a húgom továbbra is elkényeztetet és hogy pompon lány. Tudom, hogy az anyám még jobban a munkájába temetkezett.

Mégis nem ezek a dolgok voltak azok amik arra sarkaltak hogy haza menjek, hanem egy napló. Maria Hope Forbes naplója.