7. Lapis Lazuli

Azt hiszem ez lett az eddigi legrövidebb és legbénább fejezet de kellet egy átvezető fejezet, és nem nagyon volt időm írni. Ha ma végzek a 200 topográfiai cuccal Földrajzból akkor nekiállok írni egy rendes fejezetet, és amint kész feltöltöm, nem kell vasárnapig várni. Tényleg sajnálom de csak erre a fejezetre és a blog átdizájnolására volt időm. Csók mindenkinek!

Bronz foglalatban egy hatalmas lapis lazuli kő, amit levélformákba illesztett zafírok díszítettek.

 

Így néz ki az a gyűrű, amit Emily hagyott rám. Mióta elkezdtem dolgozni a kórházban, nem igazán foglalkoztam a misztikus dolgokkal, de így a hétvégén, marad időm gondolkodni. Ami nem is lenne baj, ha nem éppen a múlton rágódnék…

Dühösen forgattam a kezem között a kicsiny kis ékszert és azon gondolkoztam, hogy felpróbáljam –e. Ha felpróbálom, akkor végérvényesen is elfogadom azt, hogy én vagyok Maria, viszont ha nem húzom fel az ujjamra, akkor meghunyászkodom és kiderül, hogy gyáva vagyok.

Elkeseredésemben elővettem egy nyavalyás pénzérmét és megfogadtam, ha fej felhúzom, ha írás, akkor hanyagolom a témát. Feldobtam az érmét majd a karomra csaptam. Habozva, de felemeltem a tenyerem és megláttam az érmén virító arcprofilt.

Káromkodtam egy nagyot majd felhúztam a jobb kezem középső ujjára. Apró bizsergést éreztem a gyűrű helyén majd a tenyeremben aztán a karomban majd az egész testemben. A bizsergés végül már nem is bizsergés, hanem égető fájdalom lett. Igyekeztem az egészet egy hang nélkül tűrni, de amikor a fejem is elkezdett hasogatni felsikoltottam és szerencsémre a kanapéra estem.

Az agyamban képek kezdtek el játszódni, és olyan gyengének, zavarodottan éreztem magam, mint még sosem. Az egész olyan volt, mint egy hosszú film. Tudtam, hogy amit látok azok Maria… az én emlékeim, de homályosak voltak, mintha csak egy film lenne, amit többször végignéztem volna, és ezért tudnák minden kis részletet. Az agyam elkezdte elkülöníteni az emlékeket mégis, mindkettő a fejemben volt. 

Emlékeztem a rengeteg játékra amit Damonnal és Stefannal játszottam. Emlékeztem arra amikor Damon és én kitaláltuk, hogy utazók leszünk, ezért elindultunk vándorolni, de csak a város széléig jutottunk el ott feladtuk majd ránk találtak az aggódó szülök. Aztán első csókok, lopott érintések, viták és kibékülések, végül Katherine, a Tanács, és a varázslat, amellyel újjászülethetek, hogy bosszút álljak és a legvégén boldog lehessek.

Lassan enyhülni kezdett a fájdalom majd teljesen elmúlt. Le akartam húzni az ujjamról a gyűrűt, de sehogy sem sikerül, Nem mozdult, és nem azért mert kicsi lett volna…

Sírni kezdtem. Annyira megijedtem, annyira fájt, és olyan szomorú lettem. Te jó ég, én vagyok Maria, ez vagyok ÉN! Most már mindenre emlékszem. Ó istenem!

XxXxXxXxX

Bepakoltam az utolsó színes papírzacskót majd lecsaptam a csomagtartó tetejét. Vidámak karoltam bele Caroline-ba, akivel bevásárlókörutat tartottam a szomszéd városban. (Igyekszem bepótolni az elműt éveket, amit külön töltöttünk.) Félórával később friss manikűrrel ültünk be a Grillbe. Fáradtan rendeltünk egy-egy koktélt, majd lehuppantunk a legközelebbi boxba.

Linny vidáman csicsergett, mesélt a barátairól és az iskoláról. Arról hogy mennyire szeret pompon lány lenni. Én pedig csak mosolyogva figyeltem a mosolyát, és ahogy a kezében forgatja a poharat.

És akkor megláttam. Ültömben merevedem meg és azt hittem menten elájulok. Igyekeztem visszafogni magam nehogy felkiáltsak, de egy döbbent nyögést alig bírtam visszatartani. Caroline észre sem vette. Csak beszélt tovább én meg – gondolom – nagy bambán bámultam a koktélos poháron pihenő ujjait, az ujjain pedig egy antikgyűrűt, amiben lapis lazuli kő volt.

Ezernyi gondolat, emlék és jel futott át az agyamon. Ostobának éreztem magamat hogy eddig nem jöttem rá. Olyan sok jel volt, amit észre kellet volna vennem. Amikor észrevettem, hogy véres a ruhája, azt mondta csak elvágta a kezét. Amikor vért ivott a pohárból azt mondta paradicsomlé, mert az orvos javasolta… rengeteg jel volt, amit észre kellet volna vennem, de én nem akartam, mert olyan hihetetlen volt számomra azt hogy ő vámpír lehetett. Az én kicsi húgom….

-          Valami baj van? – figyelt fel Carr a hallgatásomra. Egy bűbájos mosolyt erőltettem az arcomra és reméltem a hangom nem árul el.

-          Nem semmi. Csak a gyűrűdet nézetem.

Caroline magához húzta a kezét és egy ideges mosolyt villantotta fel. Láthatólag érzékeny olt számára ez a téma.

-          Lapis lazuli ugye?  - kérdeztem, Caroline pedig egyre idegesebb lett. Megsajnáltam

-          Nekem is van. – az asztalra tettem a kezem ahol megcsodálta a hatalmas gyűrűmet.

-          Ez zafír benne? – kérdezte.

-          Aha. Néhány napja láttam Stefan kezén egy családi ékszert, megtetszett és csináltattam egyet. A kék illik hozzám, kiemeli a szememet.

Linny megkönnyebbülten sóhajtott fel majd ál vidáman témát váltott.

6. Lélektúra

 Sziasztok!

Hát itt a friss, bár azt gondolom ez az eddigi legunalmasabb fejezetem.  Mind egy, jó olvasást!

Szürcsölve iszogattam azt az erős kávét, amit alig öt perce készítettem, abban a reményben, hogy az agyamat sikerül normál sebességű funkciókra kényszeríteni. Hát nem jött össze. Továbbra is álmos voltam, a mozdulataim darabosak, és úgy éreztem mintha fejen találtak volna egy baseball ütővel.

A tegnap délutánomat és az egész éjszakámat azzal töltöttem, hogy a naplót olvastam. Amikor kinyitottam a végén, és az utolsó egynéhány bejegyzést olvastam, összeraktam a képet. Maria két naplót vezetett. Az egyik az volt, amit hónapokkal ezelőtt találtam, amibe az érzései voltak, és amibe az aznap történteket írta le és elemezte ki. Ez pedig a tényekre alapul, bár néha eltért tőle, gondolom nehéz volt megszokni a másik napló után, amiben mindent részletez…

De azok után, amit olvastam nem tudtam megállni. Mint a szivacs úgy szívtam magamba az olvasottakat, és a naplót kétszer olvastam el az elejétől a végéig. Még arra is képes voltam, hogy meg googlézzam a vámpír, a vérfarkas és egyéb ehhez hasonló szavakat. Idegességembe áttúrtam az egész szobát, majd ahogy gondolkoztam, még idegesebb és zavartabb lettem. Végül takarítószerekkel felszerelkezve kitakarítottam a szobát, mindent elrendeztem és igyekeztem az agyamat higgadt gondolkodásra kényszeríteni. Egész éjszaka gondolkoztam, de semmire sem jutottam, azon kívül, hogy rájöttem, a Tanács még mindig él, és az anyám is lelkes tagja.

Mostanra pedig még valamire rájöttem. Az éjszaka nem takarítanom kellet volna, hanem aludnom, mert délután a kórházba megyek állás interview-ra.

Sóhajtottam egy nagyot, majd egy húzásra megittam a keserű kávét, és elindultam fel a szobámból induló fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és az előbbinél is keservesebb sóhaj szakadt ki belőlem

-          Egy kedélyjavító szépségkúrára lesz szükségem – dünnyögtem a tükörképemnek.

Régen és talán most is nagyon hiú voltam, vagyok. Ha rossz kedvem volt elmentem vásárolni. Mivel itt a városban nem nagyon van Versace és Gucci bolt, kénytelen vagyok megelégedni a saját gardróbszobám tartalmával.

Vettem egy forró zuhanyt, majd beszárítottam a hajam hagyva hogy természetesen göndörödjön. Ezután felfogtam egy nagy csattal, majd előpakoltam a sminkes felszerelésemet, és nekiálltam hidratálni a bőröm és szemöldököt szedni. Az arcpakolás után pedig, már sokkal vidámabb voltam, így dúdolgatva alapozóztam, pirosítóztam…

Dong. Az ajtó kicsapódott, én meg beszabadultam a ruhák közé. Elég hamar megtaláltam azt a szürke koktélruhát, amit fehér lila virágminták díszítettek, és amit alig néhány hónapja vettem. A ruha Valentino, így elég drága volt, de a lila Dorothy Perkins selyemkabát, amit hozzá választottam kicsit tompította. Az összhatást Gucci táskám, a múlt héten a Grill-ben hordott Jimmy Choo-m és az ékszereim tették ki. Gyorsan felkapkodtam a ruhákat a Victoria’s Secret-ben vett fehérneműim fölé, és amikor a tükörbe néztem, úgy éreztem, újjá születtem.

Újjászülettem

Ó igen, lehetséges. lehet, hogy ennek utána kéne járnom. De hogy? Elfordultam a tükörtől és kinéztem az ablakon. És akkor megláttam a Salvatore házat. Fejbevágott a felismerés. Kitől-mástól kéne megkérdeznem, mint az egykori legjobb barátomtól, és az ex pasimtól???

-          Mély levő, vegyél mély levegőt – mantráztam magamban, miközben csöngettem.

Stefan nyitott ajtót, és én éreztem, amint megláttam, hogy nem helyes az, amit tenni készülök. Nem így kell megtudnom, Nem úgy hogy ennek a fiúnak a nyakába zúdítok mindent, hanem szépen ki kell okoskodnom mindent, s ha úgy jön ki a lépés kérdezgetnem kell.  Meg azért az is indok volt, hogy ő mégis csak egy vámpír, aki bármelyik pillanatban átharaphatja a torkomat. Most éreztem csak, hogy mennyire jól jött volna, ha az ujjamon van az a gyönyörű boszorkány gyűrű, amit Emily Benett-től kaptam.

Hát akkor, színészkedjünk. Meglepődött arcot vágtam majd elmosolyodtam.

-          Meg akartam ismerkedni a szomszédjaimmal, de nem tudtam, hogy ti lesztek azok. Gondolod, hogy pitét is kellet volna hoznom? – Stefan elnevette magát majd beinvitált a házba. Odabent hűvös volt, és sötét, de én meg elkápráztatva léptem befelé. Nem győztem forgatni a fejemet, ahogy a nappalit és az előszobát csodáltam.

-          Ez aztán felülírja az Antik szót.

-          Köszi.

-          Ó nem, nem azért mondtam. Úgy értem, hogy ez hűűű. Mert ez tényleg elképesztő. Azaz én csak azt akartam mondani, hogy… tetszik. – próbáltam megmagyarázni az előző mondatomat, amit, félre értett. Tényleg tetszett, mindig imádtam az antik dolgokat. Most már legalább tudom, hogy miért… mert én is antik vagyok.

-          Köszönjük! – szólalt meg egy harmadik hang. Damon. észre sem vettem, de most hogy jobban megnéztem a kanapét ahonnan a hang jött, észrevettem egy bozontos üstököt és egy lelógó cipőt. Közelebb mentem és lehuppantam a vele szemben levő kanapéra. Damon elterülve feküdt a kanapén és egy bourbon-os pohár volt a kezében. – És igen, pitét is kellet volna hoznod. Farkaséhes vagyok.

-          Majd legközelebb. Bár én a helyedben nem kóstolnám meg a szilvás lepényemet. Hidd el, van, amit jobb kihagyni.

Damon elvigyorodta magát és lehúzta a Bourbont. Az üvegpoharat az asztalra tette és feltornázta magát ülésbe. Stefan is leült egy fotelbe én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak én vagyok „öreg”. Sokkoló a tudat, hogy túl vagy a 160-an.

-          Fura, évek óta ismerem Zach-et de még sosem jártam itt. Tényleg, hol van ő? – kérdeztem meg a számomra egyik legfontosabb kérdést. Talán megtudom miért nem ír már egy jó ideje.

Stefan és Damon összenéztek majd az előbbi válaszolt.

-          Zach, nos, úgy döntött, hogy utazni kezd. Mindig is körbe akarta járni a világot, és mivel mi felajánlottuk, hogy ideköltözünk és vigyázunk a házra, összecsomagolt és lelépett.

-          Ez jó, mindig Európába vágyott. Állandóan a francia látványosságokkal traktált. Tényleg sietett, mert még egy e-mailt sem küldött, és fel sem hívott. - azzal hogy beszéltem próbáltam elterelni a saját gondolataimat arról, hogy vajon Zach él e még, vagy a föld alatt van-e átharapott torokkal.

Megint összenéztek, ami megválaszolta a gondolatbeli kérdésemet. Zach halott, és nekik közük van a halálához.

-          Lehet egy kérdésem? valami személyes? -

-          Csak tessék. – bólintott rá Steff.

-          Akitől a házamat vettem… - kezdtem bele.

-          Margaret. Igen? – és fejezte be Damon.

-          Ő, nagyon szeret beszélni. Úgy értem nagyon szeret beszélni mások magánéletéről. És azt mesélte, hogy, szóval hogy a szüleitek már régen meghaltak. Szóval én csak azt akartam megkérdezni, hogy…

-          Tényleg régen történt. – vágott közbe Stefan. – Az édesanyám még a születésemkor halt meg. Valamilyen betegség vitte el. Az apám pedig a tizenhetedik születésnapom után nem sokkal.

-          Ez elég bűntudatosan hangzott. – feleltem.

-          Stefan mindent túldramatizál. Szeret mindenbe belefolyni, és minden mögött keresni valami hátsó magyarázatot. Meg kéne érteni, hogy ami elmúlt annak kész vége van, és nem lehet visszacsinálni. – magyarázott Damon és közben egész végig Stefant fixírozta, egy kicsit dühös é egy kicsit bánatosa arccal. Az öccse pedig olyan bűntudatos volt, hogy az már nekem fájt. Annyi érzés fogott el, ahogy őket hallgattam, de ami a leginkább a hatalmába kerített az a sajnálat volt. Annyira meg akartam vigasztalni Stefant, de közben nem akartam lebukni.

-          Én nem igazán értek a lélekgyógyászathoz. Amikor az orvosira jártam és szakosodni kellet, hogy pontosan mit szeretnék gyógyítani, két dolog érdekelt. A pszichológia és a sebészet. Nem tudtam választani ezért gyakorlatias módon közelítettem meg a dolgokat. A sebészetet választottam, mert, tudtam, hogy belőlem nem lenne jó pszichológus. Tudtam, hogy a múltban rossz döntéseket hoztam, és rossz ember voltam. A gimiben én voltam a méhkirálynő, és mint a legtöbb ilyen én is másokat sanyargattam, megaláztam a nálam gyengébbeket és agyatlan barmokkal jártam, akiket fűtött a vágy, hogy benyúlhassanak a bugyimba. Éppen ezért nem akartam azzal foglalkozni, hogy ezeket kianalizáljam és rájöjjek, hogy a társadalom legalsó rétegébe tartozom. Megbántam a dolgokat, amiket tettem és az orvoslással próbálok segíteni másokon és enyhíteni a bűntudatomat. De, mielőtt szakosodtam előadásokat kellet meghallgatnom, mindegyik orvoslási ágról. A saját véleményemet és a pszichológiát összevetve azt gondolom, hogy az embereket nem a tettük, hanem az érzéseik határozzák meg. Nem akkor jó egy ember, ha jó dolgokat tesz, ha milliókat adakozik, hanem akkor, ha a saját korlátain belül olyan dolgokat visz véghez, amik az ésszerűsség és a racionalitás talaján állva, jók. Szerintem minden ember követ el rossz dolgokat, de egyszer úgy is rájön, hogy mi a helyes. Lehet, hogy későn, de mindenki megbánja a tetteit, és azt hiszem, hogy mindig lesz valami vagy valaki, aki útmutatást ad. A legtöbbeknek ez a hit. Én mégis azt gondolom, hogy nem csak ez, hanem inkább a saját érzéseink. Egy rossz embert jóvátehet egy másik. Egy szerelem egy barátság… Szerintem, az hogy valaki jó-e vagy rossz, azt nem másoknak kell meghatározni. Ha gondolatban készítesz egy listát hogy, mik azok a jó illetve rossz dolgok, és hogy egyik másik mennyire erős, akkor eljutunk egy holtpontra. A lényeg az egyensúly. Ha valami rosszat teszel, azt kiüti egy jó dolog. Tudnunk kell megbocsátani és elfogadni. Én nem akarok beleszólni semmibe, de ahogy elnézlek titeket, erről beszélnetek kéne. Stefan. te úgy nézel ki, mint aki felelősnek érzi magát a szülei haláláért, Damon pedig úgy, mint aki pontosan ezt gondolja. De, nem lehetséges, hogy míg Stefan emiatt jó dolgokat tesz, hogy ezt egyensúlyozza, te rossz dolgokat követsz el ellenkező okokból?

A két fiú elképedve meredt rám, és utáltam magam azért, hogy nekem kell őket kioktatni, de tudtam, hogy igazam van. Damon olyan ellenségesen viselkedik vele, és ahogy elnézem Stefant, nem könnyű egy ilyen testvérrel.

-          Azt hiszem, nekem mennem kell. Ma lesz az állás inetview-um és nem akarok elkésni. Kitalálok egyedül is.  Később találkozunk…

Kisiettem a lakásból és átvágva az udvaron, a saját kertembe lyukadtam ki. Ott beszálltam a kocsimba, és a korházhoz hajtottam. Tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek még nincs vége, de reménykedtem benne hogy azért valamelyest rendeződnek köztük a dolgok.

 Amaria ruhája: 

5. Az igazi napló

Sziasztok!
Van egy hírem, ami számotokra jó számomra pedig... hát nem tudom. Szóval a lényeg hogy beteg lettem, és unatkoztam. Tehát nekiálltam írni, és négy és fél oldalas 3. fejezetet hoztam össze. De mivel olyan sok idő van vasárnapig, gondoltam felteszem most, kárpótlásul a kimaradt hetekért, vasárnap pedig hozom a 4.-et. Remélem tetszik, jó olvasást, a kritikákért pedig nagyon hálás lennék :)

-          Dísztárgyak – olvastam fel hangosan az utolsó dobozt, amit még nem pakoltam ki. A dobozzal a kezemben a nappaliba sétáltam és elkezdtem kipakolni a tartalmát a kandallópárkányra.

Egy hete szorgosan pakolászok, takarítok és vásárolgatok. Nem győzöm csinosítgatni és a saját ízlésem szerint berendezni a lakásomat… villámat. Két és fél hét telt el az óta hogy becsöngettem a bejárati ajtón, két és fél hét telt el az óta hogy a Salvatore testvérekkel találkoztam. Azóta, folyamatosan azon agyalok, amit akkor hallottam és mondtam. Nem tudom honnan vettem azokat a dolgokat, amiket mondtam, de az egész csak úgy kicsúszott a számon. Mintha valami átvette volna az irányítást fölöttem…

Töprengésemből a csöngő zavart fel. Gyorsan a kukába vágtam a már üres doboz és a hallba siettem. Az ajtó melletti tükörbe pillantottam, hogy lássam, rendezett-e a külsőm. Hát nem volt az. A hajam félig kibomlott a laza kontyból, a melegítőmben pedig olyan slamposan néztem ki, mint már évek óta sosem. Nagyot fújtam, amitől az egyik tincsem arrébb lebbent, de aztán csak sóhajtottam és feltártam az ajtót.

-          Jó napot, miben segíthetek? – kérdeztem egy udvarias mosoly kíséretében, az ajtóban álló idegentől.

-          Ön Miss Forbes? – kérdezett vissza a srác álmatag arccal. Biztos lenyűgözte a ház. Amint Margaret kiköltözött, felbéreltem egy kertész csapatot hogy tegyék rendbe a kertet, és meg kell hagyni szép munkát végeztek.

-          Igen én vagyok. – feleltem

-          Csomagot hoztam. Ön rendelt néhány könyvet a …. – kezdett bele, de én szinte azonnal a szavába vágtam.

-          Ó igen. – csaptam a homlokomra – Teljesen kiment a fejemből.

Most hogy mondta, már észre is vettem a kezében lévő dobozt, a könyvesbolt logójával a tetején. Átvettem a doboz majd a zsebembe kutakodva, találtam néhány dollárt. Azt a srác kezébe nyomtam és az arcába csaptam az ajtót.

-          Egy újabb kibontásra szoruló doboz. – dünnyögtem félhangosan.

Unottan felcaplattam az emeletre majd bemanővereztem a nehéz dobozzal a kezemben. Igyekeztem kikerülni a kék-fehér kínai antik vázát, és a törékeny lámpákat, miközben a szoba közepére léptem és a dohányzóasztalra tetem a könyvekkel megrakodott, emblémás dobozt.

Egy laza mozdulattal feltéptem a ragasztót és kipakoltam az értékes könyveket. Élvezettel szívtam be a régies illatot majd a kezembe fogva az első két kötetet az egyik üres polchoz léptem és felpakoltam őket.

Dong

Meglepve vettem el onnan a nagyobbik olvasmányt, és megkocogtattam a falat. Üreges. Hátraléptem egyet, de megcsúsztam a szőnyegbe és esetlenül belekapaszkodtam a polcból kidomborodó mintába. De nem hogy megkapaszkodtam volna benne, hanem egy kicsit kijjebb is rántottam. Egyszer csak egy kis kattanás hallatszott, és az egész szekrénysor kiugrott a helyéről.

Ijedten sikkantottam fel és ugrottam hátra, miközben a magas és széles polc egy keskeny átjárót nyitott fel. Tanácstalanul szemléltem a kis rést végül lerohantam a konyhába, és egy elemlámpa után kutakodtam. Sorba nyitogattam ki a szekrényeket, míg végül az utolsóban megtaláltam, amit kerestem. Idegesen szorítottam magamhoz, majd gyorsan felrohantam az emeletre. Egy éles kanyar balra és már bent is voltam a könyvtárszobában.

Egy egészen kicsi pillanatig azt hittem, hogy csak képzeltem, de nem. A szekrény ugyanott volt kiugorva helyéről és a sötét „alagút” is ott ékeskedett. Vettem egy mély lélegzetet majd felkattintottam a zseblámpát és beléptem a helyiségbe.

Hangosan felkiáltottam, amikor belerúgtam valami szekrényféleségbe, a lábamat szorongatva ugráltam egy lábon, mígnem beleütköztem a falba. A zseblámpa természetellenes szögben állt a kezemben és egy arcot világított meg.  A mai napon már oly sokadszori kiáltottam fel. Kényszerítettem magamat hogy megnyugodjak. A fényt az arcra világítottam, és mélységes döbbenettel állapítottam meg, hogy a régi szénrajzon az én hasonmásom nézett vissza rám.

-          Maria Hope Forbes – olvastam fel hangosan a kép sarkában lévő írást, a hurkolt, olvashatatlan aláírás mellett. Tovább szemléltem a képet és egy évszám is kirajzolódott az egyik sarokban. 1863.

Elrántottam a zseblámpát, így a fénye egy másik képet világított meg.

-          Damon?!

Zihálva lélegeztem és úgy éreztem kicsúszik a talaj a talpam alól, tántorogva hátráltam vissza a szekrény általi ajtóhoz, de csak szédelegve bírtam menni. A kezem egy zsinórt tapintott ki, amit erősen megrántottam, egy lámpa volt. Éles fény világította be a szobát. Amint körbe néztem a szobán nem bírtam tovább megtartani a saját testsúlyom és térdre borultam.

Édes istenem, miért hasonlítok én egy 147 évvel ezelőtt élő nőre???

A szoba régies tapétával volt beborítva. A falak képekkel voltak körbe aggatva. Mindegyik Damon, Stefan és az én, azaz Maria arca nézett vissza. Egy kettőn, Elena is feltűnt, de a többsége, Maria arcát ábrázolta.

A dohos szag miatt biztos voltam benne hogy nem járt itt hosszú idő óta senki. A ma antiknak nyilvánított bútorokon, vastagon állt a por, és a tisztaság itt nagyon nem volt elmondható.

Talán eltet egy félóra, mire összeszedtem magam és felálltam. Szemrevételeztem a köteteket a polcokon, a rajzokat a falon, a jegyzeteket az asztalon, és az ingóságokat a kandallópárkányon. Végül szembetaláltam magam egy naplóval.

 Az igazival, amiben benne van minden titok.

Egy kicsit idegesen vettem a kezembe a bőrkötéses könyvet, majd a legközelebbi, poros székre leülve, felcsaptam. A vége felé nyílt ki ahol a napló láthatólag a legtöbbször volt lapozgatva.

1864. Október 1.

Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi jöhet még? Amikor megláttam Katherine-t és kiderült ki ő a fiúk életében, azt hittem rosszabb már nem jöhet. Hát láthatólag mégis…

Ma délután felkeresett George Locwood, Damon legjobb barátja. Elképesztő dolgokat mondott, és bár ezek teljességgel lehetetlenek, hiszek neki. Elmondta mik ezek a rejtélyes „állat támadások”. Azok az emberek, akik az elmúlt egy évben költöztek ide, szinte mind vámpírok, és azért kenték ezt az egészet az állatokra, mert a Locwood-ok vérfarkasok, és a halottak nagy része, vámpírra kivel ők végeztek. Rengeteget mesélt, és végre megértettem mindent!

És bármily vicces is, a leghihetőbb dolgot esik a legnehezebbre elhinni. George azért mondta el mindezt, mert belém szeretett. Belém szeretett, és szeretne feleségül venni…

1864.Október 9.

Hát, íme, elvesztettem mindent. Hiába szerettem Damont nem kellettem neki. Hiába, igyekeztem Stefant jobb útra téríteni, nem foglalkozott velem. Vigasztal a tudat, hogy végül Katherine sem nyert, de dühít, hogy kiszabadult. Istenem csak annyit kérek, hogy kapja meg a méltó büntetését, azért amit a várossal tett…

1864. Október 10.

Valaki vagy inkább valami, sorban mészárolja le a Tanácsot, tagokat. Jonathan aggódik, esténkét folyamatosan Tanácsgyűlésre megye. Néhány napja még azt mondta, hogy amit csinálok az hülyeség, hogy nem szabadna ezt tennem a szüleimmel, nem szabadna velük elhitetnem, hogy én is a vámpírok áldozata lettem. De azt hiszem így lesz a legjobb. Nem tudnám eltitkolni előlük hogy, tudom az igazságot. És azt hiszem jobb, hogy nem látnak így összetörve.

1864. Október 11.

Ma este megtámadták Giuseppe Salvatore-t. Meghalt. Nem lesz temetés, ahogy senkinek sem volt. A holtesteket gyorsan eltemetik, vagy a családi kriptába zárják. Azt mondják, hogy ha ezeknek az „állat támadásoknak” vége lesz, tartunk egy nagy megemlékezést a halottak számára. Badarság. Nappal amúgy sem történik semmi. Nem értem miért ne lehetne tisztességes temetést rendezni azoknak, akik meg akarták menteni a városunkat a gonosztól… Emily szerint csak a bánat beszél belőlem, mert se Damonnak se Stefannak nem volt rendes temetése. Lehet, hogy igaza van. Ők ketten olyan nagyszerűek voltak, és én annyira szerettem őket, hogy fáj a tudat, hogy lehet, senki sem fog rájuk emlékezni.

1864. Október 12.

Jonathant ma megtámadták. Iszonyatosan vérzett, szinte az egész torkát átharapták. Emily nem mozdul mellőle és én sem. Folyamatosan mágiát használunk, hogy életben tartsuk,de nem tudom, hogy felépül-e.

1864. Október 14.

Jonathan magához tért. Elmondta ki volt a támadója. Stefan Salvatore. Mikor ezt elmondta elájultam.  Sem Damon sem Stefan nem halt meg. Legalább is egy bizonyos értelemben egyikük sem halott. Nem tudom, mit mondjak. Mi a jobb? A halál vagy a vámpírlét? Talán könnyebb megemésztenem azt, hogy valamilyen formában élnek, de azt nem tudom megérteni, hogy miért, mészárolnak. Istenem ők olyan ártatlanok. Mi van velük? Stefan, az én drága Stefanom. Hogy lehet erre képes?  Emily azt mondja, hogy kikapcsolja az érzelmeit, mert fáj neki Katherine elvesztése. De ő nem ezt érdemli, ős olyan jó még, úgy is hogy vámpír. És Damon? Nem róla nem tudok írni. Ha rá gondolok, összeszorul a szívem és alig bírok rendesen lélegezni…

1864. Október 15.

Emilyvel már mindent átbeszéltünk, úgyhogy már csak arra várunk, hogy felépüljön az új, jóval kisebb Forbes kúria. Átnéztük a terveket és Jonathan azt mondta, hogy a könyvtárszobában csinálja meg. Ott van elég hely, és feltűnés nélkül át lehet építeni.

Tudom, hogy már nincs sok időm hátra, ezért is írok ilyen csúnyán és sürgősen. Azt hiszem a naplóm sokat fog segíteni, akkor hamarabb megértek mindent és bár tudom, hogy az már nem én leszek, de a lelkem egy darabja benne lesz, abban a lányban, aki az örökösöm lesz. Benne lesz az a részem, aki kérdés nélkül szeretett egy testvérpárt. Még akkor is, ha ők elárultak engem.

1864. Október 20.

Ez az utolsó bejegyzésem. Emily mindent elmondott. Ne tartja helyesnek, amit tenni készülünk, de segít, mert bűntudata van. Azt hiszem ő a legjobb barátom, és egyben az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Jonathan-nek semmit sem mondtunk.

Berendeztük azt a titkos szobát, ami a könyvtárból nyílik, oda vittem az összes könyvemet, a képeket, amiket Stefan rajzolt rólam, Damonról, és magáról. Egy ládába a ruháimat, ékszereimet. A polcokra elhelyeztem az emléktárgyaimat és a nyakláncot, amit Damontol kaptam. Azt mondta, hogy az a szerelmük záloga… Milyen rég is volt, de most már mindegy.

Egy másik kis ládában, egy Grimoire van és néhány lapis lazuli ékszer, arra az esetre, ha módosulna a tervünk. Ugyanebbe a dobozba tettem gyűrűt, ami azt hiszem több volt mid ennél, amit eddig Emily értem tett. Ha azt felhúzom az ujjamra, ugyanúgy varázserőm van, mint egy rendes, igazi boszorkánynak. Mellesleg, lapis lazuli ez is.

Ma este elvégezzük a szertartást. 150 év múlva, a legközelebbi üstököskor, „felébredek” ahogy Emily mondaná. Valószínűleg harcolnom kell az elmémmel, hogy visszaszerezzem a mostani emlékeimet, de megéri. Jóvá akarom tenni azt, amit Damon és Stefan elkövetett. Bosszút akarok állni Katherine-en, és ki akarom deríteni, a hasonmás titkát.

Egyedül George-t sajnálom. De ő el fog engem felejteni. Beleszeret egy kedves és csinos lányba, aki boldog lesz vele, és teljes szívével szeretni fogja. Írtam neki egy búcsúlevelet. Oda adtam Jonathan-nek és ő megígérte nekem, hogy odaadja neki amint… amint meghaltam.

Amaria melegítője:

4. Grill, Dtefan, Damon.... 2/2

8. Ez a 8. ház, amit az elmúlt négy órában végignéztem. Amikor belevágtam a lakáskeresésbe, azt gondoltam, hogy hamar végzek, találok magamnak egy aranyos kis házat, de rá kellet döbbennem, hogy ez nem így van. Rengeteg ház eladó, itt Mytic Fall’s-ban, mert sokan költöznek el az állattámadások miatt, de eddig egyik ház sem nyerte el a tetszésem. Túl nagy, túl kicsi, rossz helyen van, nem tetszik az alakja… Valahogy mindegyikkel van valami probléma, olyan ez mintha tökéleteset keresném, holott mindenki tudja, hogy tökéletesen nincsen…

Kicsit fáradtan parkolok le az utolsó ház előtt, amit a mai napon meg akarok nézni. Elfordítottam a kulcsot a zárban, az ablakot feltekertem, majd kiszálltam a kocsiból. Két csipogás jelezte, hogy az ajtó bezárult, majd a figyelmemet a ház felé irányítottam. Meglepetten néztem a fákkal körülvett kertes házat, vagy talán inkább mini villát. A kérdés már csak az, hogy eladó e még a ház… Sietősen bekopogtam az ajtón, majd türelmetlenkedve vártam a ház tulajdonosát. Végül az ajtó kinyit és egy idős hölgy lépett ki onnan.

-          Jó napot. Miben segíthetek? – mosolygott kedélyesen.

-          Üdv. A nevem Amaria Forbes. Most költöztem vissza a városba és szeretnék egy saját lakást.  Az egyik újságban találtam rá a hirdetésre, és gondoltam megnézem. Nem tudom, hogy eladó e még de… - nyújtottam a kezem, és kezdtem bele a hadarásba, ami mindig elő jön, ha ideges vagy izgatott vagyok.

-          Jöjjön csak be kedvesem. Margaret Anderson vagyok, a tulaj, és igen a ház még mindig eladó. – rázta meg a kezem, mosolyogva, és bevezetett a házba.

-          Elképesztő ez a ház, alig tudom elhinni, hogy tényleg eladó, és még senki nem vette meg. – lelkendeztem, amint jobban körbenéztem, az ízlésesen berendezett előszobában.

-          Ó, rengeteg jelentkező volt, de egy ilyen házat nem adhatok le akárkinek – mondta az öreglány

Meglepetten néztem az idő asszonyra, aki csak derűsen mosolygott rám. Még hogy nem akármilyen ház? Igen, el kell ismernem, hogy gyönyörű villa, és hogy mióta megpillantottam vonz magához, de azért…

-          Meglepő hogy pont egy Forbes akarja megvenni- csacsogta az öreglány és ruganyos mozdulatokkal lehuppant a nappali egyik foteljére.

-          Meglepő? - kérdeztem vissza.

-          Ó igen. Tudja a nagy a konföderációs háborúban jó néhány házat felgyújtottak, köztük volt a Salvatore, a Fell és a Forbes család hatalmas kúriája. Ezek után épült a Salvatore ház és ez a kúra. A Forbes kúria.  – tartott nekem egy rögtönzött történelem órát, a helyi történelemből, amelyet mindennél jobban ismertem, vagy legalább is eddig úgy hittem.

-          Tessék? De hát… de hát, ha ez a Forbes kúria, akkor a családom birtokában kéne, hogy legyen, és… és… tudnom kellene róla. - dadogtam. Úgy látszik, ha ideges vagy izgatott vagyok, hadarok, ha meglepett, akkor meg dadogok, na, szép.

-          Ó, hát ezt a házat ma már nem a Forbes család kúriájaként ismerik. Nem sokkal a ház épülése után az itt élő házaspár meghalt, a lányuk pedig nyomtalanul eltűnt. Egy távoli rokonra szállt, aki pedig eladta az én őseimnek, így nem sokáig volt a családja birtokában.

-          Értem, és mondja, mi kell ahhoz, hogy egy a ház újra egy Forbes kezébe kerüljön?

OoOoO

Olyan furcsa volt leparkolni a Gimi előtt. Kicsit nosztalgiáztam hiszen Carolinnak még van vagy tizenöt perce az utolsó órájából. A kocsimban ülve bámultam a hatalmas parkolót, a kocsik sokaságát és az iskola épületét. Keserű mosollyal gondoltam vissza a bandázós korszakomra, amikor az életem legszörnyűbb dolga az volt, hogy fogszabályzót kellett viselnem. Pedig ez annyira nem jelentett semmit. Nem csak így visszagondolva, hanem akkor is, Még a drótokkal a számban is én voltam suli királynője. Ó istenem bárcsak elölről kezdhetném a gimit. Akkor a népszerűségemet arra használnám fel, hogy segítsek másokon. Borzasztó vissza gondolni arra, hogy milyen sok embert aláztam meg a semmiért…

A csöngő éles hangja szakított ki a merengésemből, ami most is olyan fülsértő volt, mint amikor én jártam ide. Néhány perc múlva észrevettem Linny-t a tömegben. Néhány barátjával nevetgélt, majd amikor ő is észrevett engem, elbúcsúzott tőlük é felém sietett. Hatalmas mosollyal huppant be mellém, és rögtön csacsogásba kezdett. Nem igazán figyeltem oda arra, hogy mit beszél, de néha belenyögtem egy, hmm-t és egy, aha-t és ő ezzel tökéletesen megelégedett.

-          Figyelj csak, nem bírtam ki így elmeséltem néhány barátomnak és régi ismerősnek, hogy hazaköltöztél. Szóval, találkozni akarnak veled ezért azt mondtam nekik, hogy hétkor találkozunk a Grillben. Remélem nem baj?! – lelkesedett Carr, egy kis bűnbánattal a hangjában.

-          Nem, semmi baj Linny. Örülök, hogy láthatom a régi ismerősöket, meg aztán be kell illeszkednem… újból. – mosolyogtam rá, majd felkanyarodtam a garázsbehajtóra és leállítottam a motort.

OoOoO

A délután nagy részét azzal töltöttem, hogy a húgommal beszélgettem, majd amikor anya is megjött, átbeszéltük a lakás témát, megmutattam nekik a szerződést, és megvitattok a Forbesok múltját.

Negyed hatkor nekiálltam a készülődésnek, lezuhanyoztam és kivasaltam a hajam, majd előkotortam egy lila koktélruhát, a hozzá illő cipővel. Sietősen átpakoltam egy lila táskába, majd egy utolsó pillantással a tükörbe, és a fülbevalómmal babrálva, végignéztem magamon.

Tökéletes.

Halvány mosollyal siettem le az előszobába ahol Linny várt rám. Felkaptam a szekrényről a kocsi kulcsot, és már indultunk is.

A Grill az évek multával is olyan népszerű volt, mint régen, az én időmben.  Hatóra volt, így nem sokan voltak még itt, a csúcsidő csak félóra múlva fog kezdődni, ami után már mozdulni is alig lehet. A Pultnál rendeltünk két koktélt, az enyém sajnos alkoholmentes volt, mivel még haza kell vezetnem, de az íze kárpótolt mindenért.

Matt, ahogy később megtudtam a pultos srác nevét, szemtelenült udvarolt a húgomnak, és néhány perc murva már én éreztem magam kényelmetlenül. Felkaptam a második koktélom és elindultam a biliárdasztal felé.

-          Hello. – köszönt egy hang, ami miatt ijedtemben majdnem felsikoltottam.  Megfordultam és egy gúnyos vigyorral találtam magam szemben. De amint végigmért, lefagyott a szájáról a mosoly. Én is meglepetten szemléltem, mert még soha életemben nem láttam ilyen helyes pasit. De ami leginkább feszélyezett, azaz érzés hogy mi már találkoztunk.

-          Ö… szia. – köszöntem neki egy kicsit zavartan.

-          Damon vagyok, Damon Salvatore. – akaratlanul is elmosolyodtam a James Bond-os bemutatkozásán, és az ő ajkára s visszatért az előbbi mosoly.

-          Amaria Forbes.  – mutatkoztam be én is majd a koktélomat leraktam a billiárd asztal peremére, és felhelyeztem a golyókat. – Játszunk!

Damon halkan felnevetett majd két dákóval a kezében mellém állt.  Az egyiket átnyújtotta a sajátjának a végét pedig be krétaporozta.

-          Szóval te és Caroline rokonok vagytok? – kérdezett majd megcserélte a dákókat és az enyémet is bekrétázta.

-          A nővére vagyok. – feleltem készségesen.

-          Ó igen, hát persze. Hogy is felejtettem el az elveszett nővérke történetét.  – vigyorgott ám gúnyosan.

-          Jó tudni, hogy híres vagyok – túrtam bele a hajamba, majd egy csábos mosolyt villantottam felé.

-          Maradjunk a hírhedtben. - érkezett a gúnyos válasz majd a dákóval a fehér labdába talált.  

-           3 találat. – közölte semleges hangon. Én is megcéloztam egy golyót, de csak kettő gurult a lyukba.

-          Hírhedt? Ezt nem csak én mondhatom el magamról. Érdekes módon az anyám kedvel téged, Carr pedig nem, és óvva intett, hogy a város szívtiprója közelébe merészkedjek… - kacagtam fel gúnyosan és felülve a biliárdasztal peremére, kezdtem el figyelni a mozdulatait.

-          Értem, szóval te már tudsz rólam mindent, de én még rólad semmit. – a dákóra támaszkodva mért vég majd a pillantása az arcomon állapodott meg.

-          Csak pletykákat, azt pedig te is hallottál az elveszett Forbes-ról. – válaszoltam.

-          Miért jöttél vissza a városba? – kíváncsiskodott, majd kicsit visszavett a mosolyból, a válaszom hallatán.

-          Hiányzott a családom, meg aztán, izgis dolgok történnek itt mostanság. Álla támadások, vérszegény emberek. Nagyon úgy néz ki, hogy a múlt ismétli önmagát…

Felkaptam a koktélomat majd Damon döbbent arcának hátat fordítva elindultam egy távolabbi asztalhoz ahol Caroline ült néhány vele, egykorú társasággal.

OoOoO

Az elkövetkezendő egy óra azzal telt, hogy meséltem magamról, hogy mit csináltam Chicagóban, bár ahogy észrevettem, Caroline már mindent elmesélt. Egyszóval kicsit unalmas volt a dolog, bár Tyler viccei és megjegyzései feldobták az estét. Na, jó, az nem igaz hogy unalmas volt ez estém, mert nyolc óra tájt, egy testvérpár jelent meg a Grill ajtajában, akik magabiztosan indultak meg felénk.

-          Gondoltuk mi is bemutatkozunk a régi-új jövevénynek. – mosolygott kedvesen a fiatalabbik. – Stefan vagyok, ő pedig a bátyám Damon.

-          A Salvatore fivérek – kérdeztem rá, és igyekeztem úgy csinálni, mintha nem is találkoztam volna Damonnal.  – Ne haragudjatok, kicsit oda vagyok a helyi történelemért, főleg az egyik ősöm miatt, Maria Forbes-ről kaptam a nevem.

-          Ó igen – szólalt meg Ty, furcsa hangsúllyal – róla én is hallottam. A múltbeli Damon neki udvarolt, mielőtt elhagyta egy másik nő miatt. Mintha azt olvastam volna, hogy a lány beleőrült a csávó elvesztésébe, majd nyomtalanul eltűnt. A szomszédos erdőben látták utoljára…

-          Umm. Ez nem az a csaj, akivel egymást szokták ijesztgetni a kicsik? – kapott a szón Matt. Szórakozottan figyeltem, ahogy a testvérpár leül, és nem kerülte el a figyelmem a gyors összenézésük, valamit a feszült tartásuk.

-          Ijesztgetik? – visszhangoztam

-          Aha, tényleg az erdőben látták utoljára. A sztori úgy szól, hogy a csaj felakasztottam magát a legmagasabb fa tetejére és még ma is ott kísért és vágyódik az elvesztett szerelme után.

-          Ez hülyeség. Olvastam a naplóját és… - kezdtem bele a srác letromfolásába, amiért meggyalázza a holtakat.

-          Volt naplója??? – szólalt meg egyszerre három hang is. Elena, Stefan és Damon hangja.

-          Aha. A napló olaszul van, ezért kénytelen voltam megtanulni a nyelvet, hogy el tudjam olvasni.  -

-          És mit írt?

-          Hát emlegeti a Salvatore testvéreket, ami vicces, mert elég sok csíny van benne. Aztán felbukkan egy név, valami Katherine. Onnantól zavaros az egész. Csupa állattámadásokról ír meg, arról hogy tudja az újak titkát. Nem igazán értem a dogot és nem is tudok rájönni, mert Maria azt írja, hogy még leírni sem meri, azt a sötét dolgot. Ó, és valami farkasokról is ír.

Pillantásom találkozott Damon jég kék szempárjával, és rögtön tudtam, ő is többet tud ennél, mint ahogyan én is.

 Ama ruhája:

Ízelítő

Sziasztok!
Az utóbbi időben elkapott egy író válság, és időm sem volt hogy írjak valamit. De 2 e-mail után gondoltam hogy alkotok valamit. Nos íme egy kis ízelőtő a következő részből, ami ennyi kihagyás után, kárpótlásként 4 oldalas lesz....

-          Meglepő hogy pont egy Forbes akarja megvenni- csacsogta az öreglány és ruganyos mozdulatokkal lehuppant a nappali egyik foteljére.

-          Meglepő? - kérdeztem vissza.

-          Ó igen. Tudja a nagy a konföderációs háborúban jó néhány házat felgyújtottak, köztük volt a Salvatore, a Fell és a Forbes család hatalmas kúriája. Ezek után épült a Salvatore ház és ez a kúra. A Forbes kúria.  – tartott nekem egy rögtönzött történelem órát, a helyi történelemből, amelyet mindennél jobban ismertem, vagy legalább is eddig úgy hittem.

-          Tessék? De hát… de hát, ha ez a Forbes kúria, akkor a családom birtokában kéne hogy legyen, és… és… tudnom kellene róla.

-          Ó hát ezt a házat ma már nem a Forbes család kúriájaként ismerik. Nem sokkal a ház épülése után az itt élő házaspár meghalt, a lányuk pedig nyomtalanul eltűnt. Egy távoli rokonra szállt, aki pedig eladta az én őseimnek, így nem sokáig volt a családja birtokában.

És a képek hozzá :


A ház :

Hall:

 Nappali:

 Könyvtár:

Konyha:

Étkező:

Billiárd szoba:

Hátsó kert:

Mosókonyha:

Amaria fürdőszobája:

Amaria gardróbja:

Amaria hálószobája: