A rémálmok színhelye, Mystic Fall’s. Az én rémálmom színtere…
18 voltam, amikor leléptem a városból. A szüleim a közeli városba, Fell’s Church-be akartak küldeni az egyik jogi egyetemre. (Az a város igazából Amerika egyik Egyetem városa, magyarán az egész város tele van különböző egyetemekkel és kollégiumokkal.) Én viszont szerettem volna világot látni, körbejárni Európát a gitárommal kettesben.
Tini korom óta nagyon rossz volt a viszonyom a szüleimmel, legfőképpen a midig tökéletes erényű anyámmal. A viszonyunkat csak rontotta, hogy meg sem hallgatta az érveimet, hogy miért nem akarok továbbra is tanulni. Hajtotta az igazát, és oda sem figyelt rám. Mindene volt a munkája, talán éppen ezért is kezdtek el alig láthatóan elhidegülni egymástól, az apámmal.
Végül megszületett a tökéletes tervem. Hagytam, hogy az anyám kiválassza nekem a megfelelő egyetemeket. Leadtam a jelentkezési lapokat és vártam. Az anyám sugárzott az örömtől hogy végre benőtt a fejem lágya és hallgattam rá. A ballagásom utáni partin kimentettem magam és szépen minden holmim dobozokba és bőröndökbe csomagoltam. Reggel a szüleim és a húgom csak annyit láttak, hogy az előszoba a cuccaimmal van pakolva. Nem értették. Egészen addig, míg a legjobb barátnőm nem jött meg. A bátyjával minden cuccomat a kocsiba pakolták. Akkor aztán kárörvendően, egy életre elbúcsúztam tőlük. Biztosítottam a zokogó anyámat (és húgomat) hogy soha az életben nem találkozunk.
A barátnőm Sydney Chicago-ba készült, hogy bátyjánál töltse a nyár egy részét. Velük tartottam. De az alatt a nyár alatt csak azon járt az agyam, hogy mit tettem. Haza akartam menni, de az olyan megalázó lett volna, és féltem, az apám nem fogadott volna be. Végtelenül elveszettnek éreztem magam.
Így aztán átgondoltam a lehetőségeimet, és akkor, véletlen a kezembe akadt pár papír. Azon az állt, hogy az egyetemek közül kellet volna választanom, amiket megjelöltem. Megszemléltem őket és megakadt valamin a szemem. Egy Chicagói Orvosi Egyetem, az egyetlen egyetem, ami nem Fell’s Church-ben volt. A szerencsém talán mégis az volt, hogy ott tanult Andrew is.
Visszagondolva, végtelenül hálás vagyok az anyámnak…
Még a nyáron beköltöztem Andrew legénylakásába, és beiratkoztam az egyetemre. Nem tudom, hogy az anyám miért jelölt be egy orvosi sulit, mert mindínképpen ügyvédet akart belőlem nevelni.
Talán, azért kezdtem el az egyetemet, mert vissza akartam kapni az anyámat, aki pár hét után végtelenül hiányzott nekem, vagy, talán azért mert kezdeni akartam magammal valamit. Mindenesetre arra nagyon hamar rájöttem, minden embernek szüksége van valakire, akit szerethet, és aki viszont szeret.
Hiányoztak a szüleim, de még ennél is sokkal jobban az elkényeztetett húgom, Caroline. Állandóan kísért, ahogy vissza akart tartani az ajtóban, ahogy rimánkodik nekem, hogy ne hagyjam ott, maradjak vele. Napokig megállás nélkül csöngött a mobilom. Míg a szüleim napjában egyszer-kétszer hívtak addig a húgom óránként. Végül oda jutottam, hogy kivágtam a kukába a mobilom.
A városban volt egy kedves ismerősöm, akit nagyon szerettem. Zach Salvatore volt az, akit egy véletlen folytán ismertem meg, de rögtön a szívembe fogadtam és onnantól ő volt a lelki szemetesem. Ő volt az egyetlen, akivel a kötözésem után is tartottam a kapcsolatot. hetente egyszer legalább beszéltünk telefonon és rengeteg e-mailt is váltottunk. Részletes helyzetjelentést küldött arról, hogy mi van a családommal. Nem kértem, mégis állandóan megírta és én nagyon hálás voltam ezért…
Az óta a viharos költözés óta eltelt hét év. Mióta leléptem otthonról nem láttam és nem is beszéltem a családommal.
Tisztában vagyok vele, hogy az apám meleg lett és elhagyta az anyámat, hogy a húgom továbbra is elkényeztetet és hogy pompon lány. Tudom, hogy az anyám még jobban a munkájába temetkezett.
Mégis nem ezek a dolgok voltak azok amik arra sarkaltak hogy haza menjek, hanem egy napló. Maria Hope Forbes naplója.
